Hosszú szõke haját, mely oly rakoncátlan volt, lágyan befonta, s vállával
az erkély ajtónak dõlt, s lassan lecsúszott keze a hangszerig.

Játszott, és ott ált a muzsika ölelésében mint egy tündér. Fehér ruháján
játszadozott a telihold fénye. Ráborította sugarát, lába elé ezüst szõnyeget
terítve. Arca átlátszóan sápadt volt, szinte eggyé olvadt a ruhája színével.
Feltekintett, szeme a Hold korongjába merült, s hegedûjének hangja szállt
a csillogó éjszakában.

Ebben a nyári csendben minden õt hallgatta. A valóság is álommá finomult.
Érezte, hogy soha még nem játszott szebben. Már nem az ujjai mozogtak,
hanem a szíve játszik a húrokon. Nem is zenét játszik, valami zsongító
bódulat édesíti meg a hangokat. Szeme könnyekkel telt meg, melyek lelke
mélyébõl szakadtak föl. Magához ölelte a magány titokzatosságát. Vele
együtt hullt a fákról, a virágokról, a hold elhullajtott könnye is. Sírt a táj
is a hangtól, mely áradt szét a világban.
Egy férfi a kertbõl leste õt, szent csodálattal. Szeme falta szépségét, ki
hallgatta szíve vallomását. Önkívületében egy fának dõlt, és csak bámulta
a jelenséget, az álomképet. Tõle menekült, azt hitte itt a kert csendjében
nem kísérti muzsikája hangja. Ujjra beleesett a tûzbe, a lány igézetébe.
Egész sor gondolat áramlott át agyán, szenvedélyes fájdalom tombolt érzéseiben.
Szeretne mozdulni és soha jóvá nem tehetõt elkövetni. Megállítani
a jelent, maradjon így örökre. Csak néhány mozdulat az egész, és átragadja
egy másik világba.

Oda, ahol a lány csak neki játszik. A zene kíséretével át lépni a jelent,
és ott élni egy másik létben.
Ha elé lépnék külsõmet olybá tenném mi szemének, szívének boldogságot
adna. Testében lelkében nem tudna ellen állni. Talán be tudná vonni
a hegedûje csodálatos hangjával e mély sebet, mely ott mélyen lassan üszkösödni
kezd.
Nem mozdult. Még nem! Várt.
Az éjszaka ráborult a tájra.
Lassan az erkélyre lépett, s osont, mint éjszaka sötétje, a lány szobájába.
Elragadta õt egy másik világba, hol a tömeg tombolt, s ordított. A színpadra
tette, s erejével félre tolta az ott játszó zenekart. A hangszert a lány
kezébe adta. Mindenki döbbenten nézett, mert hirtelen csend lett, s ebben
a csendben megszólalt a lány hegedûje. Halkan, finoman, ahogy a szitáló
esõ terül a tájra.

Még csendben sírt a zene. Majd áradt egyre hangosabban, s a tömeg
kihallgatta, s nézte mozdulatlanná vált, a zene hangjára. Szállt a hang
a füleken be, a szívekig, majd lassan ahogy a zene szólt kezdett az emberekben
utat törni magának. Lassan a hangok birtokba vették egyenként
a jelenlévõket. Mindenki mást érzett, mert az õrjítõ zene ordítása, bezárta
testüket, lelküket, s most álltak, és figyeltek. Mi ez a csodálat?!
A hang mely, lassan, finoman beosont lakatok pattognak fel, s nyílik
meg odabent, utat engedve a zene áradatának. A férfi figyelte a tömeget, a
hatást, amit várt, s várat, még elégedett volt magával. Talán sikerülni fog,
de még nem örült, csak a tervét szövögette.

A zene egyre mélyebben hatolt be a testbe. Nem tudtak ellene mit tenni,
mert folyt az, mint ahogy a zsilipet fel nyitják, s lassan áradt.
A hangszer hangja szállt a terembe, egyre kijjebb áradt, mert a falak
sem tudtak neki gátat vetni. Fokozódott az élmény mely a lélek húrjait elérte.
Mikor már a legmagasabb hangig lassan eljutott, a hangszer hangja
sírni kezdett. Olyan hatással, hogy a lélek beleremegett. Majd lassan a
könnyek, eleredtek még némán patakban folyt az emberek arcán lefele, de
nem törõdtek vele, igaz nem is ezt figyelték. Csak a hang mely, szól el ne
halkuljon, mert még csak most kezdõdik el a varázslat amiért ez a zene
áradt. A hang már a síráson lassan túl jutott, s emelkedett az feljebb. Már
volt, aki hangot adott ki magából, ahogy nyílt meg lelkének ajtaja, de nyílt
annak lassan ablaka is. Mert a hangok iszonyatos mélyre hatoltak, hogy
mit rejtett lelke az ordítással elengedje. A hang egyre mélyebbre áradt, s
szórta ki lelkek mélyébõl a fájdalmat, már ordított tõle mindenki, ahogy
kiszakadt a bánat. A hang nem állt még meg, mosta, tisztította a lélekbe a
szobákat. Volt, aki már fetrengett, s rúgta el magától az emlékeket.
Míg végül sírt a hang, a mély fájdalom szakadt fel bennük, s úgy tisztult
meg mindenki egyenként attól, amit hordott, s elrejtett magába. A
teremben már mindenki önkívületi állapotban fetrengett a földön. Nem
volt megállása a zenének még akkor sem. Mikor a Mágus visszavitte a
lányt ágyába, ki ezt álmodja.

A következõ éjszakán egy másik városba vitte. A hatás itt sem maradt
el, mert nem mentek azok többé hallgatni az õrült zenét. Más hangok éltek
már bennük.
A lélek tiszta hangja. A Mágus az emlékeikbõl kitörölte a jelenést. Nem
engedte, hogy a lány bárkinek is ott maradjon szívében.
Sírt õ a hajnalokon, hogy a lány mit érezne, ha õt látná. Csúf vagyok,
ha ember – szem látna, elfutna világnak. Óh, ha csak egy pillantást vetne
rám! Megteszem, gondolta, mindegy mi az ára. Legfeljebb visszatérek én a
sötétség birodalmába, örökre s lelkem sebei talán majd egyszer begyógyulnának.
A lány mélyen, s nyugodtan aludt. Átemelte õt a másik világba.
Egy gyönyörû kékvizû tó ringatta csónakjukat. A parton fényben úsztak
a fák, csupa madárzengés volt a világ. Hattyúk ringtak a vízen, mint
csónakjuk. Halak szökkentek a víz fölé, s hullámot lökve merültek a vízbe.
Hófehér napernyõt emelt a lány fölé, s õ rápillantott. Nézte õt, és félt a
nagy Mágus mi lesz most, ki uralkodik viharok felett, s a szerelem felett
nincs hatalma. Némán nézte a lány, s érezte a Mágus fájdalmát. Nem
szólt, nehogy megsértse, s mélyebb sebet üssön lelkére. Pici mosoly volt
türelmének jutalma. A tavon szél kerekedett s, vitte a csónakot s az a partnak
ütközött. Visszakapta gyorsan a lányt a saját világába, de a mosoly
még reggel is ott volt ajkán mert emlékezett.
Újra vitte városba hegedülni, hogy szóljon hangja a világ felett. Szíveket
lelkeket meggyógyítani, s nem tudta egyszer az övé meg gyógyul-e?
Vitte álomvilágba, repült vele tengerek, s erdõk felett majd újra aludni,
boldog reggelre ébredni, mit álmodott.

A lány már várta az éjszakát vajon hová viszi most álma. Elvitte õt hegyeket
mászva, s fent a világ felett álltak, hol a kezét megfogta, s repültek
haza, a lányt ágyába tette, s õ ment sírni a fekete mélységbe.
Majd újra vitte, mikor eljött az este hófehér hajó úszott a folyón, s õk
rajta álltak, nézték a holdat mely a szerelmet árasztotta. Átölelte a lányt, s
csókolta, az visszacsókolta, majd ajkuk a szerelem vágyától, egybe forrt.
Égett ajkuk, s testük vágyra ébredt. Óh, mily szerelmes vágyra, amilyet
a lány még nem ismert. A teste felébredt és szenvedett a vágytól. Sírt
tõle álmában, s ébredt reggelre könnyes szemmel.
Ki lehet az, ki játszik velem minden éjjelen?
A hegedûje már mást játszott a városban, ott volt a hangban a vágy
hangja, s az olthatatlan szerelem. A tömeg kihallgatta, egymásra hajoltak
sírva.

A mágus vitte újra álmában, de most az ölébe vette fel, s így lépett
át vele egy templomba. Fény áradt annak minden pontjáról, s a gyertyák
lángjai mozdulatlanul nyúltak fel az ég felé. Orgona hangja áradt, s õk lassan
lépegettek befele, hosszú fehér fátyla úszott utána. A templomot liliom
illata töltötte be. Mikor az oltár elé értek két gyûrû lebegett szemük elõtt
a térbe. A Mágus megfogta kezét, s kérte legyen a felesége. A lány boldog
volt, s igent mondott.
A mágus letérdelt elõtte s õ a kezét fejére tette.
– Esküszöm neked, hogy örökké szeretlek, s vigyázok rád, õrzöm álmod,
s életed! Ajkuk újra összeforrt. Égett testük a vágytól. Hiába minden
ez csak álom, álmodom az egészet. Mi lesz, ha felébredek, hol lesz õ? Megtalálom,
ha keresem? – és sírt, így ébredt fel.
A gyûrû ott volt a kezén mit a Mágus ráhúzott újára. Jegyese lettem
valakinek, akit nem is ismerek, ébredt fel, s nézte a gyûrût ujján, mely úgy
ragyogott, mint a szivárvány.
Sírt a Mágus fekete éjjelen. Vágyott újra érinteni õt, míg egy éjszakán
mellette állt a színpadon, s õ is hegedült vele. Varázslatos dallam áradt a
terembõl a világra. Ki hallotta, dalolt és táncolt. Mikor a zene megállt a
lány ránézett.

– Ne fuss el szerelmünk elöl! – mondta lágyan.
A Mágus felkapta, és egy tükörpalotába repült vele, hol a nászágy már
várta õket.
Minden tükör tükrözte szerelmüket, s fény áradt rájuk, s õk a fény
varázsába szeretkeztek. Rózsaszirom hullott rájuk, beteljesült álmuk, s
vágyuk.