A honlapon sütiket (cookie-kat) használunk, hogy a biztonságos böngészés mellett, a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. 

A jó testvér

Írta: Ursinyi Julianna Ágnes

Régen, nagyon régen történt, amikor Télapót várták a hegyen, a kis házban, ahol hét árva gyermek volt. Találgatták, vajon mit hoz. Dalma, a nővérük aggódva nézte őket.

- Te mit szeretnél kapni Télapótól? - kérdezte Barnabást, a legkisebb testvért.
- Én? - ragyogott fel gyönyörű, barna szeme az örömtől, hogy az ő kívánságát is megkérdezte valaki.
- Én meleget kérek, hogy ne fázzunk!

Testvérei mosolyogtak rajta. Télapó télen jön, és csak hideget hoz, meg ajándékot, mondták kórusban.

- Nekünk a meleg lenne a legnagyobb ajándék! - mondta szomorúan, mert fázott.

Dalma ágyba dugta őket. Ő is bebújt melléjük.

- Miről meséljek nektek? - kérdezte őket.
- Apukáról, meg anyukáról.
- A bányamanó fogságában vannak, lent a bányában. A gonosz manó nem engedi őket haza, dolgoztat velük, hét évig tart a hatalma felettük.

A szüleikre gondoltak, és sírva elaludtak.

Dalma kiosont a házból, s meg sem állt, míg el nem ért a bányáig. Titokzatos fény tört elő onnan. Dalma nem ijedt meg, hallott ő már ilyen történeteket. Erről a fényről is, melyről apja mesélt, hogy karácsony éjszakáján jelenik meg. Beljebb ment, s ekkor lágy dallam csendült, s hívta egyre beljebb, és beljebb. Az egyik vágatból ezüst fény szűrődött ki. Ahogy közelebb ért, látta, hogy egy halom ezüstté vált szén világít. Sóhaj szállt ki melléből, mert ezt nem rakhatja a tűzre. Tovább ment, a következő vágatból, mintha a Nap ragyogott volna rá. Sárga fény tört elő. Ott meg egy halom arannyá vált szenet látott. Innét még szomorúbban ment tovább. A harmadik vágatból szikrázó fehér fény tört elő. A szeméhez kapott, amikor meglátta a halom gyémánt szenet. Ekkor már kitört belőle a zokogás. Nem tud hazavinni egy kötény szenet, hogy befűtsön testvéreinek. Megfagynak, mi lesz velük, és ment hazafele a nagy hóban. Hullottak könnyei, melyek jéggyöngyként hullottak lefele. Lábai megdermedtek, mire hazaért. Bebújt az ágyba testvérei mellé, és sírva elaludt. Reggel Dalma nem tudta kinyitni szemét a szikrázó fénytől. Hatalmas fenyőfa állt a szobában, s tele volt az arannyal, gyémánttal, ahogy összeütköztek, csengtek, bongtak, muzsikált az egész fa. A kályha ontotta melegét. Testvérei már a fa körül játszottak, énekeltek, és örültek az ünnepnek. Mikor meglátták Dalmát, hogy felébredt, így szóltak hozzá.

- Dalma, éhesek vagyunk! - mondták könyörgő hangon.

Ettől a szótól újra sírva fakadt, mert az egész házban nem volt egy falat kenyér sem. Majd eszébe jutott valami. A fa alól felvett egy pár ezüstdarabot, a kötényébe rakta, s bement a városba az ékszerészhez. Az mohón kapott az ezüstért, s egy marék ezüstpénzt dobott oda Dalmának érte. Dalma köténykéjét megtöltötte élelemmel, s szaladt haza testvérkéihez, fel a hegyre. A hét éhes száj hamar elfogyasztotta az ételt. Ekkor Dalma aranyat rakott a köténykéjébe, s újra elment a városba. Tátva maradt a szája az ékszerésznek, mikor meglátta az aranyat. Elfogta a gonosz irigység. Vajon hol vette ez a lány az aranydarabokat?

Hízelegve szólt: - Hol találtad őket galambocskám?

- A bányában láttam egy halommal - mondta Dalma.

Újra egy marék pénzt dobott neki oda. Köténykéjét újra megtöltötte élelemmel, s sietett haza. De nincs az a sok étel, ami el ne fogyna, ha hét éhes szájacskát kell betömni vele. Reggel gyémántokból rakott a kötényébe, s újra elindult a városba. Úgy ragyogott az a gyémánt, szórta fényét mindenfelé mint a csillagszóró. Éppen arra járt három zsivány, és látták a fénybe burkolt lányt, eléje álltak.

- Add ide ami a kötényedben van, mert különben megölünk! Dalmának eszébe jutottak éhes testvérei. Széttárta kötényét, a zsiványok a szemükhöz kaptak, és könyörögtek, hogy takarja el, mert megvakulnak.
- Van még a bányában ilyen: - mondta nekik.

A zsiványok egymást lökdösve szaladtak a bányához, mindegyik első akart lenni. Dalma folytatta útját a városba. Az ékszerész egy kötény pénzt adott neki, mert tátva maradt a szája a sok gyémánt láttán, s nem volt nyugta tovább. Szaladt a padlásra zsákokért. Majd megszakadt annyit vitt magával. Mikor beért a bányába, meglátta a három zsivány, hogy ő még zsákot is hozott magával, neki estek.

- A zsebeid nem elég nagyok, zsákkal jössz ide? - s püfölték, ahol érték.

Egyszercsak ottermett a bánymanó, s megkérdezte tőlük:

- Miért jöttetek ide? Ezüstért, aranyért, gyémántért?
- Igen, igen, igen - volt a válasz.
- Kaptok, kaptok! - s úgy kacagott, hogy még a gerendák is recsegtek. Mindegyik kezébe adott egy-egy csákányt.
- Fogjátok és álljatok neki szenet fejteni, aztán, ha kincset találtok az mind a tiétek lehet!

A manó fényt árasztott magából, és rámutatott a gyönyörű fekete szénre. Csalódottan nézték, és azt mondta nekik:

- Higgyétek el, ez a legnagyobb kincs a világon! Dolgozzatok meg érte! Életük végéig ott tartotta őket, fejtették a szenet a kincsért. A gyermekek szüleit pedig hazaengedte, boldogan éltek életük végéig, mert újra eggyütt volt a család.