Mikor a déli szél szétfújta melegét a lápos vidéken langyos esõvel öntözve.

Nevetve a mocsár örömére, hogy a veszély, ki nem ismeri e helyet,
meneküljön tõle. A vándor se sejtse, mi az mi elnyeli örökre. Boldog békazene
áradt elégedve, hogy a ruhájuk ki nem szárad. Május ábrándos
virága illatát ontotta. Csalogatta az éhes méheket, legyeket nektárt csipegetni.
Pillangók színei tarkították a vidéket, hol a béke szigete élte békéjét
csendesen. Mégis, ki az, ki lépését meggondolva lépeget, hogy a mocsárból
elszökjön. Közben virágot tépeget, és éneke száll, a madár se utánozza, oly
gyönyörû. Lidérc lehet, vagy földi leány? Ki tudja? Lépeget, és énekel. A
láp nevelte, dédelgette. Madarak szállnak vállára, Elhagyja fészkét, hogy
a világot lássa. Milyen, hol az emberek élnek? Az útra ér, és halad rajta.
Nem gondolva a bajra sem. Hiszi, hogy a világ szép, és jó, így ér el egy
faluba. Aki látja leköpdösi, hajtja, hosszú haját cibálják, mert nincs takargatnivalója.

Sár rejti tisztaságát, szépségét. A falu végén egy öregasszony
ruhát dob felé. Nem érti mire jó az! Levelekbõl szõtt ruhája helyett. Gyere
be! – hívja, s fogja, hogy megmosdassa. Öreganyó megsajnálja. A dézsába
beledugja. Lehullt a sár, s ott állt egy gyönyörû lány. Szép vagy, mint a
nap, s a tükröt, mely víz, mutatja. A lány nézi, s nem érti, ki az ott, s belenyúl,
hogy megfogja. Famelence megmozdul, s a víz kiborul. A beszédet
sem érti. AZ öreganyó gondolja, hogy lesz gondja. Elrejti, s tanítja mindenre,
mi jó embernek a bajra, betegségre, szerelemre, ételre, italra. Szorgalmas,
dolgos lány lett belõle. Járja az erdõket, mezõket dalolva. Szedegeti
a levelet a bajokra. Madarak kísérik, az õzek lesik, milyen szép ember,
nyoma nincs, lépte csendes, oson, mint a szellõ a fák levelei közt. Nem zavarja
meg a létet, riadalmat nem okoz. Szelíd szeretettel érint fát, levelet,
bokrot. Virágokat simogat, s dicséri szépségét.

Oh Uram!
El ne hagyj.
Védj meg engem minden bajtól.
Erdõ népét, õzikét,
A világ így csodaszép.

Egy hajnalon valahol trombita szól. Riadtan szalad az erdõbe. Félelem
üli meg a tájat. Mi az, mi félelmet okoz? Érzi, hogy õ is fél. Elrejteni az
erdõt, takarná, és árad szét, ködöt terítve. Csend lett az erdõben, a félelem
oszlik. Ki az, ki zavarta erdõnek csendjét? Érzi, hogy vadakat ölnének.
Árad, hogy elûzze a betolakodókat. Visszavonul az erõ, mely az erdõt félelembe
kergette. Õrzi még a ködöt, mely az erdõt rejtette, majd békében
teszi dolgát, gallyat cipel a tûznek áldására, ebédre, és vacsorára. Reggel
kutyák serege szagra szalad. Láp leánya is az erdõbe. Gombácskákat biztatgatja.
Robbanjatok gombácskák, szagot vesszen a jószág. Kutyasereg
megáll, s visszatér a csend újra. Nyugtalanság árad felé, láp leányába. Valaki
keresi, ki e bosszantást végzi. Láp leánya visszaárad. Béke legyen
erdõnek, nyugalma embernek, vadakat ne ostorozza. Reggel trombita szól
a hegyen. Kürttel válaszolnak. Riad fel újra. Most mit tegyen? Izgatottan
szalad védeni a vadakat. Íj repül mellette. Majd férfi ugrik lováról, a
leány szalad, s õ utána. Megáll, s ködöt áraszt. Eltûnt, mint a vad, kit a
férfi üldözött. Szalad, hogy elbújjon, rejti házat a vadon. A férfi megleli.
Szövi vásznat rejtett zugban. Ki lakik a kis lakban? Jöjjön ki! Öreganyó
elõtotyog.

– Kit keresel fiam?
– Egy leányt, ki erdõt járja.
– Nincs nálam más, csak egy árva, szövi a kelmét.
A férfi elvágtat lován, érzi, hogy varázslat fogja erdõ vadját. Üresen tér
várába. Vadat ma sem lõtt. Ki az, ki játszhat velem? Nyugtalan a szívem.
Láttam a lányt, és eltûnt. Szemem káprázott ám! Beteg vagyok, ágynak
esek, megsebezte a szívemet. Fel sem kelek, míg valaki nekem megtalálja.
Erdõt lesték, és keresték. Mindent láttak, csak leányt nem találtak. Ki
találja, ha én nem? Magam megyek álruhába, rongyokba öltözve. Tüskék
tépik, az erdõt járja, éhes, szomjas, üres lett a tarisznyája. Ezer sebbõl
vérzik. Az erdõ hallgat, nyoma sincsen. Nem adja kedvencét. Házra lel, s
bezörget. Öreganyó elõtotyog. Elfáradtam a vándorlásban, éhes vagyok,
szomjas vagyok. Ágyat kérnék pihenõre.

– Egyél fiam, itt az étel, aztán a sebedet begyógyítom hûs kenettel.
– A szívem is fáj nekem, alszom egyet, s tovább megyek.
Míg aludt, a lány megleste. Nézte, nézte, és egy furcsa érzés jött szívébe.
– Jaj, megsérültem! – szisszent fel – Õ az, ki üldözött vad sereggel, most
rongyokban fekszik. Azt hitte nem ismerem fel?
Szaladt erdõnek mélyére, meg ne lássa, ha felébredne. A veszély elszállt,
mintha sosem lett volna. Énekelt a madarakkal, vitte terhét egy lazsnakkal.
Gallyat, fõzni vacsorához. A bokor megrezzent.
– Jaj, ki az? – s elõlépett egy férfi rongyokba bújva.
– Megtaláltalak! – sóhaj jött ki a száján.
– Kit keresel, most nem hajtod a vadakat?
– Vadra leltem én, a legszebbre!
Az erdõ figyel. Mi lesz most? Csend lett, a fiú a lány felé nyúlt. Hátralépett.
– Ne érints meg, mert megégetlek!
– Ég a szívem így is már.
– Lápra megyek, elbujdosom.
– Ne okozd a halálom, légy a feleségem!
– Nem esem rabságodba, fogoly legyek teneked!
– Szabad leszel, mint a madár, a dalodat hallgatom egész nap. Vadat
sose lövök. Tündérkertet öntözök, hogy a virág neked nyíljon, az ablakodon
behajoljon. Így ébredj fel reggelen. A hajadat én fésülöm, elringatlak
estelen. Álmot súgok teneked. A hajnalhasadásnál csókollak meg kedvesem.
A lány hallgatott, s a kezét nyújtotta. Egybekeltek, örvendeztek. Örüljetek
ti is nekik, minden reggelen.

Láp leánya sírdogál. Kövek közt nincs fûszál. Láp asszonya nézte béka
szemét, s látta benne szökött lánya örömét. Boldogság ragyogott szemében,
és a tûz izzott testében. Haragja lecsapott. A vár kõvé változott.
Meghalt minden zöld. Láp leánya szaladt, hogy felemelje hervadó ágakat,
életre keltse. Ébredik, éledezik zöld ága a rózsának, könnye árad, s a rózsa
feltámad. Virít, ragyog, szebben, mint elõtte volt. Illata mézfelhõ, viszi
messzire, s hullajtja a lápra terítve. Láp leánya sírdogál a kövek közt, újra
élnek a legszebbek, kik a vidéket illattal elárasztják. Eltûnik a sok fehér
kõ, virág szalad oldalán, ágaskodik az egekig. Dicsérik a fény áldását. A
fiú állt, és csak nézte. S nem hitte, csak nézte. Tudta, hogy csodát tud a
lány. De ily csodát, hogy a virág kinyílik könnye nyomán! Láp asszonya
nézi béka szemét, és látja újra zöld a fiúnak a palotája. Dühöng magába.
Elárulta titkot, mit kapott. Használja mások javára. Ember nem érdemel
ily kegyelmet, mit e leány mûvelt. Szerelmes a lelkemadta. Hitte, hogy a
fiú övé lesz örökre. Beleszédül, úgy árad ki újra a palotára. Látja a leány, és
nem hiszi, a szerelemnek ez az ára. Boldogtalan legyen, s a láp rejtse egész
életében? Hol van az, ki megmondja mit tegyen? S a szíve hevesen ver.
Lelkem, súgjad, mit tegyek!

Fényt szövök a vidékre, beborítom, ölelje, rejtse el örökre. Vidék tûnik
fény ölébe. Nézi a láp asszonya, hova lett a palota, ura, s asszonya. Fényt
lát béka szemében, hol a nap nem nyugszik le az égen. Elindul hát a szekéren,
a tücskök húzzák a nótát. Viharfelhõ rázza a saroglyát. Esõ veri láp
asszonyát. Azt se tudja, merre hajtsa kocsiját. Útra, Út mellé, jobbra, balra,
mert a szemét becsukta. Ment bele a nagyvilágba, poros útnak száraz
átka. Köhög, prüszköl, majd megfullad. Láp asszonynak dühe nem fogy, sõt
csapkod. A békák már alig bírják. Elérik a falut, ahol a lány ballagott. A
békák kínjukban vernyogtak. Falu népe szalad, seprûvel veri a sok békát,
kik szanaszéjjel szaladtak, és a kocsi ott maradt. Láp asszonya egyedül,
és most már õt verik. Tollas ördögnek nézik. Menekülne az tüstént haza,
emelkedne, ha tudna. Így hát fut az erdõbe, hogy mielõbb eltûnne. Nézi
tenyerét, hol talál rá a sötét. Milyen erõk vannak jelen? Az erdõ egy sötét
verem. Nem ismerem. Félek tõle, ha a szellem erre jönne! Mit mondjak, ha
kérdezne? Királyságom nagy, lápra ki merne jönni? Lidérceim elintéznék,
csak ezt a lányt mentettem meg, ki most eltûnt, az emberek rejtették. O,
ha megtalálnám! Békák közt lelné halálát, hogy ilyen sorsra jutatott. Megölném!
Most! Menten!

Láp leánya érezte, láp asszonya bajban van. Fénysugarat küldött felé,
az felemelte, s hazavitte. Békében lelte éjjelét, megnyugodva aludt el. Most
már aludt a lány is boldogan. Rózsa nõtt az ágyáig holdsugárba burkolva.
Kis tücskök zenéltek, vége lett a mesének. Baj lesz ebbõl, láp asszonya
felébredt. Riasztotta a lidérceket, jöjjenek, de tüstént, nyomban. Megfulladok,
elszédelgek! Embereknek pusztulni kell. Segítsetek szõni, szõni, eget
feketíteni. Béka szeme felnyílott, s látta a fényburkot. Mely õrzi nevelt
lányát, s kedvesét, háza népét. Szõjetek szorgosan, míg álomvigadalom
van. Sötétségben örökre alhatnak, nem lesz vége, éjszaka sötétje a várat
ellepje. Nem ébred fel többé senki, alszanak örök idõkre elfelejtve, sötétségbe
elrejtve. Elindult a sötét fonat Kúszik, mintha kígyó ontaná mérgét,
ha a lány fel nem ébredbe. Aludhatott volna örök idõkre. Érzi közeledni
sötétségnek fenevadját. Szalad ki, hogy a fényt magába vonja, s helyette
tüzet árasztana. Tûzgömb árad a tájra, mire odaér a sötétség fenevadja.

Ég az, s pattog, mint a szikra. Oh, ha a világ fel nem gyulladna! Vigyáz õ
rá, résen van, fut a tûz a sötétségen egészen lápig. A lidércek haja gyullad.
Láp asszonya nézi. Lidércek haja lángol! S gyorsan sárba dugja õket.
Kivel osztóz gonosz bajon, ha nem lesznek? Dühöng, csapkod, békasereg
elhallgat. Legyeket küldök, vérszívókat, pusztítsák el a gonoszat! Virágot
szed, illatosat, s küldi vár fölibe. Láp leány imádkozik. Ha felhõk sokasodnának,
áldást adna, és elmosna minden illatot, mely a legyeket csábítja.
Felhõ jõ nagy kísérettel. Öntöz várat, nagy keservesen. Sír az ég alatt,
a felhõk súlya nagy. Engedik már lefelé, így megtisztul a világ. Minden
zölddel, ébredezik a szép reggel. Nevet a nap rájuk. Bõ terméssel szüretelnek.
Almát szednek kosarakba, pirosra festette õket a napocska. Messzi
vidéken láp asszonya nézi béka szemét. O, te lány, hogy lehetsz ily ostoba?
Embereknek segítesz, gonosz az minden fajta. Liliomot szagolgat bánatába.
Lidércei Is ezt teszik.

Gyermek szalad a sûrûben. Kacag, mert a füvet nem éri fel. A szöcskék
menekülnek tõle. Kacag, sikong, hogy fel ne vegyék. Futna még egy kört
ide – oda, hogy elfáradjon, s békésen szundikáljon. Boldog a vár ura, övé
a világ legszebb asszonya. Gyermeke ölében alszik. Ilyen a legszebb mese
vége, ha a láp asszonya nem ébredt még fel, és vele együtt a lidércek, mert
akkor a mesének sem lenne vége. Láp asszony aludna örökre, ha az ördög
fel nem fedezné, a láp csendes vidék lett, gonoszságnak vége.
Te asszony, ébredj fel! – s veri a hátát, fejét, majd megfullad dühében.
Nincs ki lápra csalja a népet, halálra rémisztve, hogy ujjongva táncoljanak
fölötte. Sikolyok félelme, táncolni örömben, hogy vége. Senki ne meneküljön,
láp nyelje örökre, pokolra eresztve. Ébredj asszony, a dolgodat lásd
el! Nem lesz kinek pokolra tüzet rakni, csábítsál, s énekeljél, vándort erre
csalogassál. Vidámságot akarok! – s rúgott egy nagyot.
Láp asszonya nem ébred. De ébred pokolnak aljában. Tûzre vetnék, ha
bírnának vele az ördögök. Nem akar õ tûzben égni! Dühében az ördögöt
veri, és dobja tûzre, ég az, hogy a láng a lápig felcsap. Tûz elõl nem menekülhet
láp asszonya, ördögsereg táncolva égnek. Lidércei sikongatnak, a
tûz elõl futkosnak. Lápot máshol keresnek. Így vége lett a mesének