Bizonyára mindenkinek akad a tarsolyában egy szép régi történet, amit a dédnagyi mesélt téli estéken. Amit soha nem felejtünk el, mert valami bennünk maradt a mesébõl.

Az én dédnagyim is sokat mesélt nekünk gyerekeknek. Csodálatos mesevilágot épített fel minden este, amíg tombolt a tél. Ember úgy nem tudott kacagni, mint õ. Sokan voltunk testvérek, hárman is feküdtünk egy ágyban. De a világért sem civakodtunk volna nagyobb helyért. Csak az a jó meleg tégla, az mindig kicsi volt, amit a rakott sparhelten melegítettek egész nap. Ha eljõ az este, rongyokba csavarva, betegyenek az ágyba. Ezen aztán kitört a vita, mert a te lábad nagyobb, az enyém nem fér rá, csak az egyiket tedd rá. Ment a harc a dunna alatt a melegért. De jött az intõ szó, s már csend is lett, és jött a mese.

– Most olyan mesét hallotok, amit egyedül én tudok: -szólt a nagyim
– Régen, nagyon régen történt – kezdte a mesét, mikor már a szoba megtelt meleggel.

A lámpáról már lefogyott a petró, és elaludt. A szobára egy pillanatra sötét borult. De csak egy pillanatra, mert a sparheltajtó lyukon a vidám, égõ tûz bevilágította a szobát. A dunna alól lestem a fény játékát, amint végigfut a falon, s újabb fénynyaláb követi. Az asztalon lévõ poharat meg a falon táncoltatja. Olyan volt, , mintha egy láthatatlan kéz emelgetné. Ilyen estéken mindig úgy éreztem ez a szeretet. A meleg tégla, a meleg szoba, a nagyi meséje, és kint a hó. Egy árva kislányról szólt a mese. Egy éjszaka álmában át akart menni a patakon. A patak felett egy kis híd volt, a híd elõtt egy hosszú fehérruhás férfi állt, szakálla a melléig ért. A kislány megállt elõtte, és nézte, már látta valahol. Igen. A mama ágya felett a képen. Egy marék földet tartott a kezében. Odanyújtotta a kislánynak, és azt mondta:

– Itt ez a marék föld, a szeretet földje, addig gyúrjad, míg nem áll össze
– A kislány felébredt, s ott volt a kezében a marék föld. Odament az asztalhoz, és elkezdte gyúrni. De a föld száraz volt, nem akart összeállni. A kislány azért csak gyúrta, s lassan beleizzadt, s a föld egyre duzzadt. A szoba hideg volt, nem volt gondviselõje, s már az éhhalál fenyegette. Ekkor a föld kezdett összeállni, s kezdte formálni. Kicsi keze már fáradt, de úgy érezte, amíg nem kész, nem tudja abbahagyni. Elkészült vele, fáradt kezére ráhajtotta fejét, s elaludt. Álmában rámosolygott a szobor, s azt mondta:

– Szoríts magadhoz, s a szíved megtelik szeretettel, s melegséggel. Nem gyõz le a hideg tél. Ajkadon örökké mosoly ragyog majd

– A kislány felébredt, becsavarta a szobrot egy rongyba, s kivitte az utcára. Mikor meglátták a gyerekek az utcán, hogy valamit szorongat magához, s boldogan mosolyog, kérlelni kezdték, hogy adja oda nekik.
– Ez a szeretet, vigyázzatok rá! – mondta, s odanyújtotta nekik. Amelyik megfogta, érezte a változást, de mindegyik egyszerre akarta magához ölelni, s egymás kezébõl kapkodták. A szobor leesett, és kettétört. Ekkor a kislány azt mondta:
– Törjétek annyi felé, ahányan vagytok, s vigyétek haza. Otthon is adjatok mindenkinek. Az egyik gyereknek eszébe jutott beteg anyja.
– Nekem meg beteg a testvérem – és szaladtak vele haza, hátha meggyógyulnak tõle.
– Így a szobor elfogyott, de a szeretet ott maradt az otthonokban. A kislányt egy reggel megfagyva találták a szomszédok, arcán mosoly ragyogott
… – és a nagyim felsóhajtott.
– Vajon eljön-e még valaki, aki újragyúrja a szeretet szobrát?!