A vándor áll a réten, tarisznyája üres s kéri a földet:

– Adjál nékem ételt, s italt!

– Te mit adsz cserébe érte? – kérdezte a föld.

– Én majd csodállak érte! – s a föld ellátta minden jóval.

A vándor egy esküvőre tévedt, s látta a boldogságot és a szerelem vágyát. Kiment a földre és azt mondta a térnek:

– Adjál nékem szerelmet s boldog mámoros éjjeleket!

– Te mit adsz cserébe érte? 

– Én majd csodállak érte!

A tér a legszebb leányt adta neki. A vándor nem vándorolt többé, házat épített. Egy idő múlva a vándor kiment a térbe, felnézett az égre, s azt mondta:

– Adjál nékem szabadságot!

– Te mit adsz cserébe érte?

– Én majd csodállak érte! – erre az ég megnyitotta a tudatát és belelátott ő a világmindenségbe.

A vándornak gyermekei születtek, s volt néki gondja elég. Ekkor újra kiment a térbe és azt mondta:

– Adjál nékem erőt, s békét a mindennapokhoz!

– Te mit adsz cserébe érte? 

– Én megdolgozom érte!

A vándor nehéz munkával kereste kenyerét. Így élte az életét s egy napon újra kiment a térbe, s így szólt:

– Adjál nékem érzést mely a legkegyesebb a világon!

– Te mit adsz nékem cserébe érte? – kérdezte a tér.

– Én azt adom néked viszont, amit te adsz nékem! – s a tér szeretetet bocsájtott a mellkasába.

A vándor egy napon újra kiment a térbe és azt mondta neki:

– Adjál nékem sikert, s dicsőséget!

– Te mit adsz nékem cserébe érte?

– Büszkeségem, hogy irigyelnek engem.

A vándor élete egyre keserűbb lett és újra kiment a térbe s így szólt hozzá:

– Adjál nékem bölcsességet az élethez!

– Te mit adsz nékem cserébe érte?

– Néked adom az elfáradt létemet, mert hozzád kellett volna jönnöm elsőnek, mielőtt eljárt volna felettem az élet.

A tér ellátta bölcsességgel s a vándor már nem hagyta el a teret, s azt kérte:

– Add meg nékem azt a lehetőséget, hogy ezzel a bölcsességgel kezdjem el újra az életemet!

A tér hallgatott.