Régen, régen, nagyon régen, messzi idők idejében élt egy gyönyörű leány. Isten oly gyönyörűnek alkotta, hogy nem is volt azon időben más leány oly gyönyörű. Mindenki földig hajolt előtte. A szépsége hatással volt mindenkire. Nézték és csodálták és Istenhez hasonlították. Bájos mosolya olyan volt, mint a kék ég ragyogása mindenki felvidult tőle. Jöttek is csodálni százan, de talán még többen is. Nem számolta azt már senki, csak a sor végén ott állt a Királyfi. Mikor a leány a szemébe nézett, ott felejtette azt. Nem is nézett többé másra, csak a Királyfi szemébe. Oly csodát láthatott ott, mely megfogta pillantását, megkötötte kezét, lábát. Boldogságos szerelem gyúlt mindkettőjük szívébe. A Királyt még elszólítja kötelessége. Vízre száll, hogy népét az ellenségtől megvédje.

 Messzi tájon a hegy tetején áll egy vár, mely messze néz a térbe s lakója az időbe. Látja leány ragyogását, szépségének varázsát, mely lelkét érinti. Kilép a térbe s hatalmát használva elrepül, hogy a leány közelébe kerüljön. A leány a tengerparton áll s a végtelen vizet nézi, nem érzi, hogy a veszély egyre közelebb megy. Sötét felleg közeleg a víz felett. Szép leány a vizet csodálja, mozgásának játékát. Honnan jön a hullám? Ki indította el? Mesél a világ másik feléről, s közben zúg, morajlik. Néha sír egy kicsikét. Nem tud betelni véle.

 A reggel újra a parton találja. Nézi változását, csendességét, rohanását, játékát a víznek. A szemét nem veszi le róla. Érzi testében a szerelmet, mely úgy hullámzik, mint víznek mozgása. Szenved, ha a szél a partnak csapja. Vele sikolt a megtört hullám fellett. Dobná magát a vízbe, hogy békítse, de minek, visszaolvadt az az egységbe. Szíve ritmusa is így újra békére lelt, míg a távolból újra jön egy nagyobb. Várja, mi hírt hoz s elsimul-e mire partot érne s néki mesélne. Távoli vidék izenetét hozza. Érzelmek, mint könyv lapjai közt a sorok, úgy törnek fel s mégis mozdulatlan marad könyvnek lapja. Hogyan lehetsz sima, tiszta, hova tűnt izenet, mely a lelket korbácsolja, gondolja, s a hullám zúgja, mormolja:

- Láttam, láttam.
- Mondd milyen volt, gondol ugye rám?
- Jövök újra, s őt hozom neked ringó kedvemben, s te mit izensz, súgjad, reméljed, hogy oda érek s lelked érintem tiéddel. Messze még a győzelemnek napja. Kérjed az erőket, kik néki kedveznek s ő jön feléd. Ő lesz örökre a tiéd. Remélhetsz s a hullám visszatért a mélységbe.

 A leány nézte a végtelen vizet s énekelni kezdett. Gyönyörű hangja beterítette a teret. Vitte a víz a hangot a hullámok felett s elérte célját, a hajót, hol a Királyfi a korlátba kapaszkodva várta, várta, hogy mit hoz néki a víznek árja. Beölelte a hangnak gyönyörűsége. Boldog mámorba kergette s az eget fekete felleg sötétítette. Nem látott s nem hallott mást, csak kedvese dalát. Elborult a világra látása. Édes, éhes mámor fogta rabságba. Szenvedett, mint ég, ha villám borítja. Fetrengett lelke s teste is érte.

 Óh egek, ki uralja érzelmemet? Miért fokozod szenvedésemet? Ekkor a fekete fellegből alászállt sötétség mélységéből, ki mindig figyel, lesben áll, hogy az embert, ki Istennek oly kedves lépre csalja. Elbuktassa s győzelmét felmutassa: - Nézd elbukott idelent gyermeked. A démoni nő felöltve a leány alakját. Úgy kúszott két keze nyakába, mint kígyó áldozatára. Ordító lelke s teste, éhsége rácsapott a nőre. Vitte ölébe a hajó mélységébe, hogy ölelje. Csillapítsa éhségét. A víz elsötétedett, a hajó hullámok taraján lebegett. Majd mélységbe süllyedt s újra fent. Fetrengett a tenger örvénye s a hajót elvitte a fekete mélységbe.

 Mily gyönyörű dal száll a sír felett s a partra egyre magasabb hullámok csapnak fel. Egy koldus a kezét nyújtja, éhes mondja, de a leány nem látja s nem hallja. Szerelmi mámor rabságba tartja.
- Szomjazom, adj innom – kérleli újra. S a leány is szomjazik az édes csókokra. Nem hallja koldusnak kérését, pedig újra mondja:

- Adj innom leány, elepedek már. Az ég elsötétül, s a koldusnak szeme kérőn néz reá. Lecsap a vihar, mely a térben készül.

 A Mágus ki rongyokba ül, eleped a leányért. Rejti magát rongy ruhába s a szépségét csodálja. Vigyél magaddal házadba, suttogja, s a vihar felel hangjára. Fájdalmat hoz a hullám a szívnek, mely lassan fogja fel. Mielőtt a fájdalom kitörne, a koldus a leány elé lép s mondja:

- Megátkozom a vizet, mely betölti a földet. Örökké szomjazzál, mint én érted. Nem láttál s nem hallottál elepedésedben. A víz többé számodra nem lészen, s a népnek, ki ezt a bolygót lakja. Betegséget hoztál a világra. Átkozott légy minden órába, s ne oltsa szomjad szerelemnek órája. Meleg napnak ne legyen számodra hűs folyadékja.

Döbbenten néz a leány s látja Mágus hatalmát. Érzi kedvese halálát. Oh, ez a pillanat mit hozott számára. Melyik fáj jobban népe szomja vagy saját boldogtalansága? Mert nem tudja, örök vesztes lettem örök életre, még föl sem fogja. Talán veszek én is hűs habokba, s népet ki menté akkor meg. Űzött vad leszek, nyugalmam sose lesz. Elindulok fel a térbe, Isten Szentéjébe, hol gyógyírt keresek nép segítségére. Önmagam feloldozására. Bocsássa meg a Teremtő, hogy a szerelem mámorába estem s nem láttam tőle mást, csak kedvesem szemét, ajkát. Beteggé lesz a nép örök időkre, magamnak hogyan bocsássam meg ezt.

 Elindult a leány könnyhullatással, utat nem lát, csak megy, hogy a térbe emelkedve keresi helyét, ha van, ki tudja, hogy az Úrnak kapuján belépjen. Sok-sok ezer jaj vezeti, mert a nép amerre megy beteggé lett. Nem ismerte eddig a nép a betegséget.

- Oh, Mágus mit tettél a néppel és velem.

 A leány ment időn, téren át, hogy majd feljut, hol az átkot leveszik róla. Egy napon elérte a célt. Óriási palota. Az ajtaja az égig ért. Ahogy haladt befele, mintha az idő is haladt volna vele. Gyönyörű színes fények vették körbe a teret. Oly csodálatos zene szállt a térbe, mintha a színek muzsikáltak volna. a lépcső oly magas volt, hogy nem tudott felmászni rá. A színek melyek körülötte örvénylettek segítették, emelték a lépcsőn fel. Ahogy haladt előre mintha évezredeket haladt volna az idő is, érezte. Oly messze van már annak ideje amiért ő egykor elindult, hogy Istent kérje az átkot szüntesse. A nép ne igya az átkozott vizet. Beteggé lett a világ tőle örök időkre. Újra ajtó nyílt. A színarany nincs oly gyönyörű, ahogy az ragyogott és ott bent meglátta a Napot, de többet se, mert az erő, ami onnan áradt hanyatt lökte és zuhant, zuhant a mélységbe. Egyenesen le a földre, amíg zuhant hallotta Isten hangját:

- Majd sok idő teltével Istennőt küldök néped megmentésére, ki a Mágust legyőzi és a víz megtisztul a földön s minden ember kigyógyul betegségéből.

 És az idő eljött. A gyönyörű leány megszületett, ki a vizet ma sem issza. A mágia nincs feloldva s egy napon az Istennő lejön s a mágiát feloldja. A szerelmet visszaadja és boldogan él a Föld minden lakója.

…és egy napon összecsapott a két erő. A Sötétség és a Fényesség. Tépték, szabták egymást darabokra, hullt a fölre az ártás. Sötétség borította az eget. Fényesség alulról felfele lökte sugarát s a tér átlyukadt. Újra és újra egymásnak feszültek az erők és a vesztes ki tudja ki volt. Mindenki sérült a csatatéren, a fény szétáradt a térben. Tisztult a víz a fényben, s az emberek gyógyultak lettek, mert azóta tiszta vizet isznak, és újra születnek szerelmek, kik egymástól soha el nem szakadnak.

 A leány is várja szerelmét. Le is árad Isten s fényből szőtt palotába tette. Oly ágyat tett a térbe, mely ringott s dédelgette. Ruhája oly lágy, mint a szellő. Oh, gyönyörű nő, ha tudnád, szépségeddel mit okozol, de hol van szíved, mely a napnál is tündökebb. Még mindig a fiúért epedel, mikor mindent megadok teneked. Engem szeress elsőnek- sóhajt Isten. Ringatlak, dédelgetlek. A legszebb ruhát szövöm neked fény színekből s te mégis másért elepedsz. Nem tanultál semmit az idők kezdetétől. A leány nem érezte a dédelgetést, a becézgetést, mert lelke be van zárva önmagába. a figyelme most is a távolba réved, hogy jön-e már a kedvese. Isten visszavonult, már nem vigasztalja. Istennek nincs helye a szívében. Így hát a fiút is Isten másfele terlte.