Szeme sugára a lányra tapadt, ki lent a tóba melynek vize az égből hull alá, simogatja bőrét, melyen a Nap is csillogó fényével ott felejtkezik.

Szívének sugára égeti bőrét a lánynak, mert riadtan ki veszélyt érez, néz szét a füvek mögötti csillogó víz neszében. Nem lát csak érez, mire vágyott. Szemek simogassák, ott, és ott! Mily kéjes érzés, talán a nap ki csodálja testét? Hisz már oly sokszor csodálta. De most ez az érzés más, mint ha szemek simogatnák s lesnék titkát bőrének. Testének szépségét.

Óh hogy mernék, bárki is hisz e vidék csendes a falu messze. Dolgos nép lakik erre. Ki lesne egy leányt ki a vízben imád fürdeni, úszni mint a halacskák. De mégis igaz? Rossz érzés ilyet érezni. Óh, hol a ruha. Menekülni valahova, de hova ha a ruha oly messze van. Oh, ki az ott egy férfi, ki a ruhánál áll s nézi. Szemének ég a helye hova sugara vetül. Óh, a lány elszégyenül. Bújna a mélyre ha lehetne, levegő nélkül lélegezne. Jaj mi lesz most. Hogyan fusson, hisz anyja ruha nélkül szülte. Haja csak hátát takarja, két kezével mit tehet. Takarja egyiket, látszik másik. Oh, mi lesz?

Az ifjú ki látja érzi vergődő halat kezében, mely csúszik s tova siklik.
- Oh, ne nem lehet, mellében szíve megremeg. Éhes lettem! Elmegyek, nehogy elveszítsem s újra ne jöjjön erre.
- Oh ha érinthetném, az égen az összes csillag felragyogna. Ha szemébe néznék, a mélységes mélységbe zuhannék, s örökre elvesznék. Rabja lennék, vergődnék mint vad a ketrecben, s imádnám rabtartómat örökre.
- Áldj meg ég s ezt a percet, hogy láttam! Ó Sors add nekem, oly édes lett szívemnek. Hova menjek, hol az erdő mélye, hol a szívem dobogása földnek verődik. Ne tudja senki se szenvedése földnek elég-e, még én is adom nem apasztom kínját!

Ahogy az ifjú halad a leány egy másik fele szalad. Majd bújik bokornak lombjába hol a levél dugja, bújtatja simogatja s várja, érzi bőrének izgalmát.

A leány les hol az ifjú jár. Mily édes szemének. Ó a járása. Mily büszke tartása!
- Elég-e ennyi? Oh ha elég volna, a leány szíve nem facsarodna. Epedve néz, s szalad mellében dobogva szívének repdesve. Lába nem érinti talajt.

Mikor a nap hevével nem bír kínt oltó hűvöse tó medre ád. A leány ki már nélküle élni sem bír, víznek örül, s víz neki ki simogathatja ott is hol másnak szíve a reményben bízik. Boldogsága víznek mely magába zárja. Csillog, szinte csilingel napnak sugárzása. Dalol az erdő, a fű meg ég el. Oh, mily fény melyben fürdik a táj s tónak vize csillog.

A fiú a fűben már várta, hogy nézze mint kit megbabonáztak. Szemét a szépség mely tökéletes a leány testéről nem veszi le.

Oh, mily boldogság fürdik a térben! A víz öröm hevében. Ki az ki meri élni s szemével falni s teste szomjas, mint sivatag vándora s a homok pereg. Nincs időnek ostora. Nem hajtja senki se. Üdvözül a tér, mint a Vasárnap a szépség előtt. Virágok széttárt szirommal lélegzik égnek áldását.

Csobbanás. Hol a vágy nem tűr időt se, érintse inkább mint ön tüzétől ég el. Ó ha tudna, futna a leány ha a víznek nem lenne súlya. Majd alámerül s elúszik, mint a hal ki a víznek ura.

- Ó ha egyszer elérlek! Ölelő karjaim nem nyílnak ki soha. Ringatlak, mint szellő a mezőt. Altatlak, mint alkony a tájat. Könnyem csorog, mint csillagnak ha nézhetem szép orcádat s édes álmodat. Napod leszek ki reggel fénysugárral ébreszt. Harmatos fűben járok táncot neked minden reggelen.
-Oh ne fuss el. Örömét életnek neked hozom el. Boldogság lesz orcádon. Ó te lány mily édes lesz létünk, mint virágnak mezőben. Erdőben fának melyen madarak trilláznak. Ó a lelkem repdes utánad, csak úgy érintlek, mint fény a mezőt. Buja zöldben szellő játszadozna. Nem gondolnék napnak gondjára. Teremtő két karja ringatna minket. Majd a terített asztala lenne létünk létének. Oh mégis az édeset ajkadról falnám élet gyümölcsének A teremtő teremtett létemnek.

Erdőnek, mezőnek vadja, ki e leány. A táj szépségét magába ölelte s árasztotta szét, sok férfi szívének fájdalmat okozva. Ki lenne, ki lenne méltó, ki oly kecses hajlékony ringó? Erőnek ura ki uralná e vadat? Ostor nélkül törésbe hajtja. Tán nincs is ki szívének szemének kedves? Rejti a táj s csendben szenved, fájó vágyát nem mutatja. Rejti levél, szellő suttogja leány szívének.. Érzi a leány a vágyat, melyet szellő hozott. Harmatos hajnalon, fűben fürödve a vágytól mely új érzés. Szenvedve gurul könnye fűszálról harmattal keverve. Mégis mikor az ifjú, ki epedve várja, hol a tó már csillog, arany napsugártól, Elszalad. Még viszi lába a zöldbe, rejtse dobogó szívét, mely eleped a vágytól.

Óh ha tudnám, hogyan ölelne szívére. Testével testemet falná, s égetne remegve. Sikolyom a teret hasítná s égig hasadna a tér s a fény hullna mindent beborítva. Oh bár tudnám szándékát, perzselő szemének sugarát mért lövé szívembe. Kérjen s esdekeljen reszketve, hogy bőrömet mely ég pillanatig érintse örökre. Ajka suttogja szavak rózsáit, s bőrömön égig érve a boldogságtól könnye csordogáljon. Epedjen, remegjen keze, hogy érintsen. S ha érzi testem, bőröm az ujjai alatt üdvözüljön. Oly legyen, mint a nap testének áradata. Legyek rabja, két szeme cinkosa. S olvadjak tőle semmivé. Legyek mely lélegzetével együvé lélegzik. Lelke mely az eget hasítja, vigye enyémet az égbe hintázva, honnan sohse jönnénk le.

Oh egek Ura add meg ezt! Oh, mily szemérmetlen kérésem, Uram! Bocsáss meg érte. Ó ha tudnám mivé lészen a férfi a nő részére. Titkos rejtekem remeg, mint gyöngy a fűszálon. Oh, mi ez nekem oly érzés mely reszket s suttog szíve felé kedveset .Oh ha érzi, velem olvad az alkonyba, pírba. Orcámon szégyen. Mit merészelek! Rejtem érzést egyre mélyebbre lelkembe. Ha kitörne, üvöltve mit tennék! Epedő testem kedvére. Hagynám, hogy öleljen? Éj leple takarná. , de a csillagok sírnak odafent. Mégis most szikráznak, fehér sugarakat szórva mely alá hull epedő létemre. Reszket a tér. Óh ha tudná mit vár testem vágya. Meg tenné-e, hogy szemével simogatna. Szenvedne a vágytól, hogy érinthessen félve. Ó hogy ölelne, ha engedném. Mily érzés. Mily sértés ha nem jön !! Nem érzi a vágyat mely csábítja! Hívja!?

A szellő lágy halk nyögése fák közt, mint sóhaj mely szíveket elérje. Oh, jaj hogy fáj a léleknek. Hogyan szóljon, hogy a csendet meg ne sértse. Remélve a szív húrjain, hogy a vágy a célját elérje. Óh, mily érzés, mint csapdába vergődő madár lelkem rabsága. Mégis a Sors mily csodára hív Feltámadásra? Lantom megpengetem, hogy a zene hangja oldja feszültségem, vagy fokozza vágyam. Óh, erők kik jelen vagytok vigyétek a hangot szívébe Mondjátok el helyettem mit a szó szépsége nem ér el . Simogassátok mint fény a mezőt Nézzetek szemébe van –e mélysége. Van –e vágy mely értem reszket benne. Gyönyörűsége létének, létemnek szenvedése. Mily dicső napja lesz létnek, ha elérem! Lelkébe olvadok ezerszer. Táncom lejtem, szétáradok, hogy lelkét elérjem. Hívom őt is a mozgásba, mely, mint forgószél, hozzám sodorja. Kínálja testét szűzies mozgással. Csípője ringjon, mint vízen levél, s csípőm ágyékába merüljön el a gyönyör forrásába. Hova még az éj sem jutott el hogy felnyögjön. –Szólj lantom, rezegjen húrodnak hangja, hogy ezt a leányt ide csalogassa. Reszkessen lába a harmatos fűben, de jöjjön, sikítson, a fű melyre lépdel.

Ezerszer sóhajtson értem míg elérem, s vele táncom lejtem. Óh, erők pengessétek lantom, hogy kezem mely érte remeg érintsem meg. Éj sötétje szememet ne fedd el . Lássam őt mint jön, hogy a szerelem oltárán az örök gyönyörbe merüljön. Lássam szemében vad viharok tombolását Örvénylő eget hogy a magasság és mélység egymásba merüljön. Sikolya szálljon, s az ég hasadjon, hogy az örök boldogság alá merüljön.

Oh, tűz Istene ne fokozd szenvedésem! Vesd ki magad rőzsémre, mely égig érő lánggal ég el. Reszkessen az ág s boldogságban olvadjon. Égő ölelésedben hamvadjon. Világítsd be a teret, hova a lány a szerelem szent oltárára lépdel tűz ölelésben,s fájó kínja ég el a boldogság hevében. Lássa a tér, hogy nem volt még íj szétáradása szerelemnek. Melyben a nászom égig érjen s egyesüljön Istennel.

Lángra kap a rőzse s nyalja, habzsolja, éhes láng szaladna tova, hogy tőle égjen a világ . A tájra a csend leült ,figyelve , örömre lesve . Selyemfű ágy mit sejt ha egyetlen lényének szála is simította lábát míg erre járt . Bőrének bársonyát . Ó hogy gyűlnek a forrás erői. Hozzák a vágy fájdalmát, az élet gyönyörét az ösztön szenvedélyét hogy kitörjön az életért. Ó mily tombolás mely meg sem moccan. Fű sem rezzen. Levél s ág figyel, s a tűz nyaldosná a világot. Fel falná, hogy mindent mit ér mindennel egyesüljön, s magába olvasztva a csendbe merüljön.

Óh, itt nem az , mi itt zajlik . A legmélyebb barlangnak sötétje életre kelt s megnyílt a világnak, melynek kelyhe s életadó reménye a fénynek sugarát elérje.

Lassan lépdelve jön. Hívja a tűz fénye mely éget s vele égjen mint élet éltető zenéje .Körbe ölelve lant pengetése s lába már táncol lassan a tűz körül. Mozgása mint szellő, ha ruhát szárítja, lebben ide oda hajlékony dereka. Haja úszik, követi mint fény árnyéka. O hogy izzik minden pólusa. Forgása léptének. Toppanása ébreszti a teret táncra. Ó párosan lenne, ha a mozgás össze olvadna azonos táncba. A lant nem halkul, sőt pengésének ritmusa, egyre magasabbra száll. Egyre szorosabban fogja a férfi vágya. Táncát egyedül járja párba. Már nem érzi a teret, testét erő fogja s viszi vígalomba. A legszebbet éli. Mozgását testének a vágy hevének. Mi az mi most zajlik benne s mozgatja ebbe a fergetegbe. Mikor érinti férfi, mintha tűz égetné meg. Már nem futna, olvadna ölelő karokba. Rábízná, magát tegye azt, mit a vágy kíván. Ha tudná mit ! Testén heves tűz szalad s meg áll a barlang mélyén, hol sötétebb a sötétség. Mégis mintha bénulna , pedig nem fárad . Csípője ringása, keze járása a tánc hevében a világot forgatja . Oh, mily érzés, mint esztelen ki a habokba menekül. Itt nincs kísértés az éj leple takarja, mégis az ég harsogja.

Meg lesz ma, meglesz ma. Ki tudja, kitudja. Az erdő hallgat, mégis figyel, fülel. Óh ha most nem fa lenne, nyög fel. Lenne násznak ágya mely az égig csap a vágyba. A madár raj csendes, csitítgatja kicsikéit kik még ásítva néznek tűznek fényébe, s vakítja őket. Testnek mozgása egymásra hatása megfogta őket. Lüktetve, reszketve közeledének. Oh ha eléri, érinti ölelő karjai sohase engedé. Magába ölelé mint fény a tájat felnyögve az örömtől senki nem vet többé gátat szenvedélynek mely kitörni készül. A tánc összefogja vágynak kitörését mely még ring mint hajó, víznek éke. Lágy hullám a karokba s tovaszáll a térbe rezgése mely remeg érintés hevére. Nincs más csak egy, a vágy mely ural testet, teret.. Oh, mily rabság. Oh mily édes. Oh, mily veszedelmes, ha a tánc érne véget. Halna minden mi ébredt testben, lélekben.

Lányságod utolsó táncát járod. Emlékét őrizze Szent szűz vigasztalásod. Óh ha csak egy kicsit is tudnál tisztaságod létében létezni. Meghagynád a legszebbet a fény érintésének. Vágyad gyönyörűségét a nyár hevének. Oh ha édes aranyfény hullna, üdítve mosna tudatosra. Tudatlan vágyad új életet hoz, még nem ismered az ébredést. A vágy bénít s te adod magad mit urad mond, hagyod magad kirabolni. Eljött az ösztön mindent letarolni. De reggelen új dal támad szívedben. A szerelem. Ne jöjjön pokla édes létnek táncolj. Karjaiban olvadj el.

Együtt ringnak, mint két gerle a lebegő szél ölébe. Oh, milyen rezgése érintéstől heves lüktetése testének. Áradó. Óh, mily édes együtt ringása szívnek csordulása. Szemeknek éke felragyogának s mélységbe zuhanának. Végtelen tengernek tükrébe fürödnek hol a kék kékebb, szemnek tükrébe mélységbe estek. Oh ha elvesznek, tüze kél életnek. Forrása szerelemnek Már a tánc önmagát táncolja, s eléri a férfi ajka édes ajkat mely egekbe rakja. Oh mily édes selymes érintése ajka méze, ágyéka lüktetése. tűz magába ölelte őket együtt égnek olvadnak ölelnek örökre, örökre.