A honlapon sütiket (cookie-kat) használunk, hogy a biztonságos böngészés mellett, a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. 

A szerelmes leány

Írta: Ursinyi Julianna Ágnes

Egy régi, régi éjszakán mikor a Hold beborította csábító fényével a földet,


egy leány sírt a távolba veszõ puha meleg éjszakába szerelemre vágyva.
– Óh, Holdvilágos éjszaka, miért vagyok ilyen árva?
– Mert olyan gyáva vagy szólt egy rikácsoló hang mögötte. Csak sóhajtozol,
epekedsz, és nem teszel semmit, azért hogy a fiú a tiéd legyen.
– Óh bár szöktem volna ablakon hozzá, hogy ölelje, csókolja szûz ajkam,
s vegyen karjába.
Mily édes boldog érzés, és pördült egyet s az ágyra dobta magát.
– Szeretnéd, hogy úgy szenvedjen mint te? – Kérdezte a bábája.
– Nem boszorkánysággal kérem én, tudom te jártas vagy mindenféle
ilyen praktikában.
A boszorkány hármat fordult jobbra, hármat balra, kezét a szeméhez
tette.


– A Hold már, elhullajtotta a harmatot. Vedd kötényedet, s szedd fel.
Fuss a réteken s terítsd az útra, hol jõ már, csak még messze.
Kapta a leány kötényét, s fehér inge úszott a Hold fényében, mintha lidérc
csapongana magába. Húzta kötényét, s telt az harmattal, majd útnak
porába tette, hol egy legény jött fütyörészve magába. Titokzatos csend ülte
meg a tájat. Tündérrózsa illata áradt. Sírt a harmat a kötényén, s jázmin
hajolt rá útjának vetve gátat, s ezt susogta.
– Állj meg ifjú, hova sietsz, egy leány sír utánad.
Szellõ rebbent, s az illat bódít, s a legény áthaladva a kötényen sóhajtott
a vágytól vagy százat. Lidércek táncoltak körülötte.
– Óh, ha megfoghatnálak sóhajtotta a legény, mert érezte a vágyat.
Csalták, csalogatták, és énekeltek, mellyel megbabonázták.
– Erre-erre, szép ifjú legény.


Hajam a földig ér,
Ruhám széle harmatos.
Illatunk szippantsd be most.
Az ifjú fáradtan ébredt a rét közepén. A boszorkány dühöngött, de nem
volt ideje most a lidérceket megregulázni.
– Szaladj lányom a vízhez, amíg szól a harang. Hozzál tõle fát!
– Hát, azt hogy tegyem esett kétségbe a lány.
– Van a mezõn egy gémes kút, abból hozzál nekem fát. Vágjál le egy
darabkát.
Meg is jött a lány a fával, zsebében szorongatva.
Tûz Istene gyere ide!
Fa Istene hívlak!
Áldjátok meg varázslattal, bódulattal, s karját széttárva maga felé hajtotta
az erõt, mely ömlött rája.
– Add át magadat a tûznek, szólt a fadarabokhoz, s elkezdte fújni. Addig
fújta míg az lángra lobbant kezében.
– Így égjen a lelked is ezért a lyányért, ne oltsa el szerelmedet mágia, s
hagyta a tûz a kezében égjen, míg hamuvá nem lett a fa.
– Mikor a Hold fel jõ, szórd ezt a hamut az út porába, mielõtt erre jõ.
– Ez már segít? – ugye sóhajtozott a leány.
– Segít hát! – csak tedd azt, amit mondtam.
Mikor a Hold feljött olthatatlan tüzes vágyat hozott magával.
– Óh, ha enyém lenne, sóhajtotta a leány míg a hamut a porba hintette.
De jött a szél a fiú elõtt, s hallotta hogyan csalja a lány lépre a legényt,
s fújta útnak porát, hamuját szét a tájra.
Reggelre bódító virágillat áradt, magbabonázva mind azokat kik erre
jártak. Szerelmes lett a világ csak a leány várta, várta a csodát, hiába.
– Szaladj leányom a búzamezõre, kérd meg melyik az, ki kelne útnak
porába. Bõséges áldást osztva arra ki lépne rája.
Szaladt a leány s kiabálta.


– Ki az közületek ki árva? – Mint az út virága. Az jöjjön velem hogy
boldogságot adjon, nekem az árva lánynak. Ki, kikel útnak porába.
Nézte a búzatáblát, de csak azok a búzafejek integettek kik távol estek
a többitõl. Levette kalászát s szaladt, hogy a boszorkány újabb varázslata
sikerüljön már, mert a szíve majd meg szakadt a szerelemtõl.

Nõj – nõj, nagyra nõj,
Lábad – lábad erre jön.
Sokszorozódjon a szerelem.
Ezt a lyányt te elveszed,
Ha nem veszed, elveszel.
Erre-erre-erre jöjj.
Sûrû erdõben rekedj.
Ha a lábad ficereg,
Csak a magra lépegess.
Guruljon a szemetek,
Be a lyányhoz vigyétek.

De ez mind hiába volt, mert az úton egy szekér jött s a fiú felugrott a
saroglyába, és a lába nem érintette a búzaszemeket. Pedig minden szemnél
táncolt a boszorkány, hogy biztos legyen a dolgában, hogy elvesse azt
a szerelmet. Sokasodjon a fiúban, mint a kalász ahány van, s abban ahány
szem búza van.
Búsult már a leány ez sem sikerült.
– Elviszlek a boszorkány bálba. Varázslatot szõve szemének, hogy csak
téged lásson a legszebbnek.
– A kisbíró kidobolta hogy bál lesz ma a faluba. De én majd elcsalom a másik
útra. Mikor a fiú elindult a bálba a boszorkány már fenn ült a seprûjén,
és a fiú körül röpdösött, és szórta szemére a varázslatot. Egyszer csak arra
eszmélt, hogy már elhagyta a falut, s kint jár a völgyben, hol ég a tûz és táncolnak
körülötte. Varázslatos tûz volt az, csábította a fiút egyre közelebb, s
meglátta a lányt. Táncolt az, de milyen gyönyörûen. Az ördög meg verte a
citerát, hogy a fiú lába nem állhatta, járta a táncot, járta a lánnyal.
– El ne engedd kakasszóig – Súgta a lány fülébe bábája. Fáradt a fiú, s
a lány, kibírja ezt egyfolytában. Leültek s nézték a táncosokat. A fiú egyre
furcsábban kezdte magát érezni, és lassan rádöbbent, hogy hol is van õ.
Felugrott, s elkezdett szaladni, de egy erõ vissza – rántotta. Majd újra felállt
s más irányt keresve futott, de hiába ott a leány karjába szaladt.
– Bontsad hajad, csavard ujjára! – kiabálta bábája.
Mire kibontotta haját, a faluban megszólalt egy kakas. Szétröppentek
a boszorkányok, elillant a fiú szemérõl a varázslat, s meglátta a leányt a
felkelõ Nap sugarában. Olyan szép volt az, mint amilyet csak álmában lát
a férfiember.


– Ki vagy te gyönyörû leány? – a hajnal hasadása is eltompul szépséged
felett. A szemed, mint a tenger, oly áradó. A bõröd, a harmatos reggelek
szépségét tükrözi. A hajad, mint a zuhatagok folyása oly gyönyörû.
– A te álmod vagyok, csak fel ne ébredj.
– A fiúban szerelem robbant, mely elárasztotta a világot. Csorgott kön�-
nye a leánynak a boldogságtól, s arra gondolt hiába volt minden varázslat,
mert a hajnal varázsa volt a varázs. A madarak ébredése volt a legszebb
dal a táj felett, s a fiú szavai zengtek még szebben a dalos pacsirtánál.