Messze-messze, még az öreg hegyen is túl, volt egy csodálatos hely ahol az emberek boldogan éltek. Ezen a helyen az embereknek volt egy csodálatos kék templomuk, melyben oly sok ima hangzott el az ég felé. Ezért az ég áldása szállt a falu népére. Csodálatos, boldog élet volt itt. Itt minden élt. A rózsák kacagtak amikor a lágy szellő ringatta ágaikat. A fák a leveleikkel csodálatos dallamokat rezegtek szét a térbe. A madarak boldog trillázása töltötte be ezt a világot, melyet az emberek, a gyerekek, a bogarak, a békák, mind áhítattal hallgattak. Este meg a tó partján a békák kezdték meg a koncertjüket. A tó csodálatos ragyogással ragyogta vissza a kék ég csillogását. A csillagok is le jártak fürödni éjszakánként a tóba, mikor a víz felszínét nem zavarta meg a hold lubickolása.

Nappal a tó boldogságban hullámzott, vibrálva szórta a fényt ezer fele amit magába fogadott. Alig bírt a medrében maradni. Vágyott arra, hogy mindenkit ringasson, dédelgessen. Oly csordultig volt már az égből kapott szeretettől. Azt érezte oda kell adni azt mindenkinek, hogy egyre szebb legyen tőle a világ. Így hát néha a partra szórta magából a vízcseppeket, melyeket a partján élő növények gyorsan magukba szívtak. Ettől aztán csodálatos illattal töltötték be a világot, mert oly sok virág bontotta ki a szirmát a víztől. Aki erre járt szinte bódult lett a sok virág illatától.

Aki ebben a világban élt mindenki boldog volt. A gyermekek járták az erdőt, a mezőt és csodálták a szépségét a világnak melyben éltek. Játszottak, énekeltek, kergetőztek és a mókusok kacagtak rajtuk mikor a nagy fűben elestek. Mégis mikor a legboldogabbak voltak, akkor megálltak és imával köszönték meg az ég áldását és tovább játszottak. Nem volt félelem mert mindenki jó volt. Nem sértegették egymást. A föld ételt adott, mert az ég áldása táplálta a földet. Oly boldogság az, mikor a gyermekeink ehetnek, gondolták a szülők és boldogságban dolgoztak a család élelméért. Mikor este együtt volt a család a hálájuk szállt az ég felé. Reggel pedig a kék templomban kérték az aznapi áldását az égnek.

Senki sem vette észre ebben a nagy boldogságban élők közül, hogy bizony van ebben a világban olyan is aki boldogtalan. Pedig azt hihetnénk, hogy ő a legboldogabb, mert ott van fent a sok kis kőből épült hegy tetején. A kő, aki ott van a világ tetején és milyen messzire ellát! Ő az ki boldogtalan? Látja a színes mezőknek, réteknek pompáját. Ezzel senki soha nem tudna betelni. Másnap újra vágyna azt csodálni. Látni és érezni a fű zöldjének illatát. Látni a finom puha felhők változását és azon álmodozni, hogy de jó lenne egy ilyen felhőn ülni. A kő ki a hegy tetején volt csak látta mindezt. Nem tudott ő részt venni ebben a boldog életben. Nem tudott részt venni a mozgásban sem. Így hát a kő a hegy tetején egyre több panasszal volt az alatta lévő köveknek.

– Mindenki egyre feljebb igyekszik jutni – mondták neki az alatta lévő kövek. Te ott vagy fent és mégis elégedetlen vagy. Láthatod a világot. Csodálhatod szépségét. Mi  a baj, hogy így neki keseredtél a te életednek? Oly sok szép mesét adtál nekünk a világról – mondták a kövek.

– Nekünk meg oda adtad azt a csodát, hogy visszatükrözzük az embereknek azt a sok fényt amit magunkba szívtunk, és az meggyógyítja az embereket – mondták a másik kövek.
Hallgatta az ég a panaszt és oly keserű lett neki a napja. Azt hitte, hogy odalent mindenki boldog azáltal, hogy ő boldogságot sugárzik. A kövek tovább beszélgettek.

– Az volt a vágyad, hogy elismerje mindenki a te bölcsességedet és emeljenek a téged megillető helyre. Meg is tette ezt az ég veled. Most meg vissza vágysz oda ahonnan feljöttél – mondták neki kórusban a kis kövek és összeszorult a szívük bánatukban mert tőle tanultak sok mesét.

– Ott lent jártam a világot. Ott lent beszélgettek velem az emberek. Ott lent az emberek között boldog voltam. Én voltam a kapu mikor a gyerekek rúgták a labdát. Engem dobtak célba. Mikor megfogtak éreztem az életet a kezükben. Én törtem a diót mikor az a fáról leesett. Én voltam az, akire az ég könnye hullott. Hallgattam a  fűben az élet hangját. A föld meséjét a csillagokról – és eleredt a könnye.

Megrémült a sok kicsi kő erre. A kő soha sem sír. Mégis megtörtént és bánatában kettéhasadt. Ebben a pillanatban az ég is el kezdett sírni bánatában és annyi könnye hullott, hogy a kő hegy elkezdett meginogni és a sok kis kő elkezdett gurulni lefele a völgybe. Vitte a víz a sok kis követ. Gurultak azok boldogan, hogy végre megmozdult a világ és elérték a patakot. Oly boldogok voltak, hogy végre ők is elérték a völgyet ahol az emberek éltek.

Mikor a fény újra felragyogott a gyerekek a patakban gyönyörű színes köveket találtak.
– Nézd milyen gyönyörű – kiabálták egymásnak és rakták a zsebükbe.
Hazavitték őket. Este pedig mindegyik gyerek a párnája alá tette őket. Ahogy lehunyták a szemüket, oly csodában volt részük, hogy azt elképzelni sem tudjátok. A kövek elkezdtek magukból fényt árasztani. A másik kövek meg elkezdtek mesélni az erdőről, a mezőről, az égről, a hegyről és csak meséltek és meséltek. Azt is amit az öreg kőtől hallottak. A kövekből kiáradó fény szeretettel borította be a gyerekeket. Akinek fájt valamije az rögtön meg is gyógyult tőle.

Így volt ez és még ma is így van mert oly sok mesét tudnak ők, hogy annak soha nincs vége és a fényük sem fogy el sohasem. Reggel mikor hála imát mentek mondani a kék templomba, vittek magukkal a kövekből az oltárra, hogy ragyogja be a templomukat és aki idejön az gyógyuljon meg minden bajától. Híre is ment, hogy a boldog országban van egy csoda templom. A kék templomban mindenki meggyógyul aki a kövek kiáradó fényébe áll. Jöttek is a betegek messzi országokból gyógyulni. A sok kis kő boldogan ontotta fényét a betegekre. A mesélő kövek meg soha sem fáradtak bele a mesemondásba. Meséltek azoknak a gyerekeknek kik a párnájuk alá rejtették őket. Minden gyerek szeretne ilyen köveket magának. Hát csak egy helyen található ilyen kő, boldog országban, mert akiknek ilyen kövei vannak, azok egész életükben boldogok lesznek. Egész felnőtt korukig hallgatják a meséket és fürdenek a fényükben. Azután átadják azokat a gyermekeiknek, hogy ők is hallhassák azt a sok csodálatos mesét melyeket az a sok kis kő mesél és ettől boldogan nőnek fel és még felnőtt korukban is fürdenek a fényükben.