Messzi – messzi idõben csillag hullt a földre,
Virág lett belõle.

Nézték, csodálták szépségét.
Fényénél melegedtek,
Körbe ülve énekeltek.
A virág ragyogott tõle.
Fénysugarat árasztva a térbe.
Baj lett belõle.
Ki õrizze, ki vigyázza,
Hátha elvész hajnalhasadásra.
A virág nem törõdött véle, volt õ önmagának
És áradt.
Tette, mit léte nyújtott vigaszságnak.
Birtokolták volna,
Kié, ki tulajdona?
Dûlõre nem jutottak.
Így hát ott is aludtak.
Mégis nyoma veszett egy reggelre a virágnak.
Csillag anya kereste,
És a földre nézett.
Hiányzott az egyik,
A legkisebbik.
Így hát lenyúlt érte, s magához vette.
Szomorúság jött reájuk,
Eltûnt a kedvenc virágjuk.
Tanakodtak, hova lett,
Egy fiú a vállára tarisznyát vett.
Kereste a földön, hiába…
Öregasszony látta, mi bántja.
– Nézz fel fiam az égre.
Csillag volt, és csillag lett belõle.
Menj fel a legmagasabb hegyre,
Hátha eléred.
Kérjed szépen, jöjjön le hozzád.
A fiú elment, a hegyet megmászta,
HIÁBA.
Kérte, könyörögte,
Jöjjön le a földre.
Mikor bánatában elaludt, álmot látott,
Csodát, a legnagyobbat.
A csillag egy férfi volt,
És ragyogott a fény belõle,
Majd megvakult tõle.
A fény testét beölelte,
Könnyû lett, mint a lepke.
A boldogság átjárta szívét.
Mikor felébredt,
Elégedetten hazatért.
Aki érintette, csodát érzett tõle.
Aki beteg volt, gyógyult lett azon mód,
És csak mesélte, mit látott.
Volt sok szájtátott.
Ilyen csodát, még ki látott!
Látta a fiú, de lassan a csoda alább hagyott.
A csillag most hova ragyog?
Elfeledték örökre,
Vagy néha felnéznek az égre?
Sóhajtva, hátha még egyszer valaki meglátja,
És a csoda újra éled,
Vagy már csak az öregek õrzik.
Egyszer csak azok is elmennek.
Így hát nem marad más csak egy mese,
Mit olvasgatának.
Így múlik el csodája a világnak.