Csend volt, csodálatos csend. A templom nagyon üresnek tûnt.

A padok
már korhadásnak indultak, melyben a szú is erõsebb anyagért kiáltott,
hogy aztán jó étvággyal habzsolná a fát. A csendbe egy madárraj rebbent
be. Csivitelve mondták egymásnak híreiket vidáman ugrándozva a padokon.
A boltíves ablakok üresen tátongtak. Akár be is könyökölhetne a
megfáradt vándor. Néhol a falon egy-egy szem, kéz tapadt meg a régi vakolaton.
Mely még lesi hogyan múlik el a hely, hol annyi ima hangzott el. Egy
jajgató asszony alig vonszolva magát, jött be a templomba, hol Isten háza
áll. Hátha fájdalmát csillapítaná, enyhítené. De hol van most Õ, mikor
segítség kellene?! Gyermek születik, melyet Õ küldött közénk. A templom,
mely oltalmazza, most fájdalmas nyögések, sóhajok õrzõje.

– Oh Istenem, ne hagyd el e helyet, hol oly sokan könyörögtek hozzád.
Szállt a dal, a Te dicsõítésedre.
Csak állok, és nézem a vergõdõ asszonyt a földön, hol a ruháját igazgatja
maga alatt. Azt hiszi egyedül van. Igaz, hogy is látna halandó ember
engem? Lélek vagyok, ki itt egy kicsit megpihen. Vagy feladat vár reám?
Könyörgöm.

– Oh Istenem, küld seregedet, mennybéli angyalaidat! Leányaidat, hogy
segítsék e magzatot át az anyag világába, s áldással engedd élete útjára.
Felnézek, és látom, fény ereszkedik alá. Töretlenül hatol át a lyukas
tetõn, rá a szenvedõ asszonyra. Átszövi testét, a szenvedés csitul.
– Hol a sereged Istenem? Küld már õket! – kiálltok fel. – A segítség nem
késik. Az asszony nem látja, csak érzi a csodálatos nyugalmat, mely körbe
veszi. Szentek serege tölti erõvel, majd számára láthatatlan kezek segítik
a gyermek születését. Védelembe veszik, nehogy a röpdösõ madarak port
hullajtsanak rá. De egy sem mozdul, érzik, hogy történi valami. Rezzenés
nélküli a pillanat. Az anya elharapja a köldökzsinórt. A pici felsír, és száll
a hang messzi-messzi dimenziókon át, viszi az üzenetet, hogy megérkezett
a földre. Az ÉLET hangja ez! Röpdösök lélekként, s megtelelik a templom
a mennyei sereg énekével. Három Angyal ereszkedik lefele mérleggel. Az
oltárra helyezik. Az asszony azt látja, hogy gyermeke felemelkedik, és az
oltárhoz lebeg. Háromszor mentitek meg e gyermeket – szólt a hang – Le-
gyen a neve: Fény. A fény gyermeke õ, ki elviszi majd az embereknek az
üzeneteimet, a hitet, a reményt. Érintésétõl minden életre kel. A nevetése
hangjától zeng majd a táj, amerre jár. Megváltozik körülötte mindenki. Az
ablakban elszáradt virág van – mutatom az angyaloknak. Így lesz majd!
Te tudod a választ! – mondják az angyalok.

– Igen, tudom, hogy halandó lesz, de érzem feladatom, s leejtem a virágot
a földre.
A gyermeket vissza viszik anyjához. Boldogan, féltve öleli magához,
majd az égbõl egy lepel hull alá, mely betakarja a babát. Az égi sereg lassan,
énekelve emelkedik felfele. Az asszony lassan feláll, s elindul kifele a
templomból. Dalolt a világ, mikor felemelte gyermekét az ég felé.
– Adj áldást rá Istenem! Hatalmas erõk, fogadjátok be, vezessétek útján.
Egy pillanatra csend lett, minden rá figyelt, levél sem rezzent a fán,
majd lement a patakhoz, mely csacsogva, locsogva haladt medrében, s
körbe ölelte, majd magába merítette a babát, hogy a bõre mindig olyan
legyen, mint a tiszta víz, mely elõször érintette testét. És locsogva haladt
tovább medrében, hogy a folyónak elmondja, a Fénygyermek benne fürdött
elõször. Levette ruháit az asszony, majd a patakban mosta, s a partjára
terítette száradni. Mellére ölelte gyermekét.

– Oh, mily áldott pillanat! Nézd Istenem õket! – A templom magában állt
itt, nincs a közelben egy ház sem, ahol befogadják õket. Az utat, mely ide
vezetett, benõtte a fû. Itt-ott még egy fal állt a házakból, melyben valamikor
emberek laktak. Némelyiken vadrózsa virított, s benõtte az inda. Vidáman
ugráltak a mókusok egyik fáról a másikra, piros gyümölcsök csüngtek
az ágakon, hol a madarak vidáman lakmároztak. Volt itt étel bõven, Isten
gondoskodik arról, aki erre jár. Az asszony egy dalt dúdolt gyermekének, s
ringatta, becézgette, ekkor meglátta homlokán a csillagot.
– Ki vagy te, drága gyermekem, hogy megjelölt a pillanat, melyben fogantál?
A szerelem égõ tüze nem tesz ilyet, hisz csak a hajnal volt jelen,
mely tanúja volt, s mindig õrzi majd emlékét. A baba édesen aludt karján,
s mosolygott. Bárányfelhõk úsztak az égen, mindig más formát öltve. Már
nem látta az asszony, feje elõrebillenve, elaludt.
– Tündérek, Manók, gyertek elõ – tapsoltam nekik – Jöjjetek hozzám,
ne bujkáljatok, dologra fel! Takarítsátok ki a lehullt vakolatot, az oltár elé
fû ágyat készítsetek. A tetõn a lyukakat ágakkal, levelekkel takarjátok el.
Újra könyörögtem az égiekhez takarókért, ételért. Sokkal többet adott a
Teremtõ, mint kérni mertem.

– Rejtsétek el a templomot, vonjátok köd – takaróval, ne lássa meg senki
ember fia, ki erre jár. Az asszony szeme se lássa, hogy rejtve vén. Rejtsétek
õket is, amíg engedélyt nem adok a feloldásra. Messze – messze innen
egy fekete ruhás nõ igencsak az edénybe lévõ vízbe nézett, de a víz nem
mutatott képeket, hiába kérlelte, parancsolta. Keresett valakit. Sejtette,
hogy a gyermeknek ebben az idõben kell megszületni.
– El kell pusztítani õket! – toporzékolt, majd kezdett kiáradni, hogy
érzékelje a világban, hol vannak. De nem találta a rezgésüket. Láttam,
ahogy a fekete energia keresi, kutatja õket. Hálás voltam a Tündéreknek,
és a Manóknak, hogy ilyen gyorsan megtettek mindent, amit kértem
tõlük. A fekete erõ naponta többször is jelen volt.
Az asszony ebbõl semmit sem érzékelt. Figyelmét csak a gyermekének
szentelte. Áldott béke, és csend volt körülöttük. És teltek az évek. Egy
napon egy ifjú jött megfáradva, és leült a patak partján, és nézte a csillogó
– csobogó vizet. Arcát megmosva éles fájdalom hasított lelkébe. Érezte a
kedvesét, de hiába kérdezte az embereket, nem láttak ilyen hölgyet, amit
õ elmondott.

– Érzem õt! Itt belül, mintha itt lenne a közelemben!
– Oh te patak, ha tudnál mesélni, elmondanád nekem, merre ment,
járt-e itt?! A víz boldog volt, és megmutatta neki az asszonyt, s gyermekét.
Nézte õket, s kitört belõle a zokogás – Kié lehet a gyermek? Másé lett? Oh
nem az nem lehet! Hol vannak? Mutasd meg!
De a patak vize csak azt tudta visszatükrözni, amit látott. Majd gyorsan
magába zárta a képet, mert érezte, hogy keresi õket valaki. A fekete
erõ újra áradt. Mindent letapogatott, s megtalálta a férfit, kiért epekedett
már hosszú évek óta. Érezte benne a fájdalmat, így tudta, hogy nem találta
meg még õ sem õket.
– Keresd! – adta ki a rezgést a férfi agyának.
A gyermek napról – napra egyre szebb lett. Gyönyörû haja fürtökbe lógott.
Megtanult minden nyelven beszélni. A Tündérek, s a Manók nyelvén
is. Mikor elkószált, az állatokkal is beszélgetett. Megköszönte a fáknak a
gyümölcsöt, amit termett, s minden ami élt, rezgett, mozgott, beszélt, és
csacsogott hozzá. Az anyja mindebbõl semmit sem tudott. A gyermekek
ilyenek, ha nem értette a szavakat, melyeket leánya mond.
– Emberek közé kell mennünk – mondta a kislánynak, mikor az a hetedik
évéhez ért. A kislány ezt nem értette, mert számára a világ ez a hely
volt, ahol béke és nyugalom van.

– A világ tele van gonoszsággal, féltlek tõle, de meg kell ismerned az
élet másik oldalát is.
– Nem akarok innen elmenni! – mondta a kislány. Itt olyan sokan játszanak
velem, és mindenki szeret, még a Manók is.
Az asszony nevetett.
– Nincsenek manók.
– De vannak, meg Tündérek is, meg sok minden még.
– Látod, ezért kell elindulni, mert te csak a képzelet világában élsz! Fel
kell ébredned, hogy lásd a valóságot, a szenvedést, a fájdalmat, az éhezést,
ami a világban van.
A kislány rosszat sejtett, s félve bújt anyjához. Kezdte megérezni, hogy
eddig védelem alatt állt, és most szertefoszlik minden, ami szép volt az
életében.
– Mi lesz a Tündérekkel, meg a Manókkal, akikkel olyan sokat nevettünk,
és játszottunk?

– Õk itt maradnak, és õrzik majd ezt a helyet, ahol olyan boldog voltál.
Lesz majd mire emlékezned, ha szomorú leszel! – és szorította magához
gyermekét. Az asszony sírt ott belül, a kislány érezte ezt.
– Te most szomorú vagy?
– Csak egyetlen dolgot ne felejts el, ha már az emberek közé megyünk, azt
hogy soha ne félj, mert ha megérzik, akkor végünk van, legyõznek minket.
– Mi az a félelem?
– Ráérsz még arra, hinned kell, hogy a jó mindig gyõzni fog. Még akkor
is, ha sokat kell szenvednünk.
A kislány rám nézett, és megjelent az elsõ könnycsepp a szemében.
Tudta, hogy mindig vele leszek, de errõl nem szólt anyjának.
– Búcsúzz el ettõl a helytõl, ahol felnõttél, ahol születtél! Itt minden
õrzi majd lépted nyomát, a patak a vidám lubickolásodat. Nézz fel az égre
is, tõle is búcsúzz el, a fáktól és a virágoktól.
– Mikor elindultak, lehullt róluk a védelem, és már csak önmagukban
bízhattak, hogy majd valahol a világban otthonra lelnek. A kislány vidáman
futkosott, simogatta a virágokat, nem tépett volna le egy szálat sem,
mert tudta, hogy fáj neki. A messzi távolban lovasokat pillantott meg anyja.
Fekete köpenyük repült utánuk. A lovaknak már habzott a szája, fáradtak
voltak. Gyorsan a bokrok közé bújtak. A kislány még nem látott lovat,
kíváncsian figyelte õket a bokor mögül.
– Milyen szép állatok!

– De milyen okosak! – válaszolt rá anyja.
– Ezek is tudnak beszélni?
– Biztosan te tudnál õvelük is, ha a többi állattal tudtál.
Folytatták útjukat. Az asszonyban rossz érzés kezdett felébredni. Már
látta ezeket a lovasokat idõnként a Fekete hegyen lévõ, Fekete várból kijönni.
Mindig féltek tõlük az emberek a faluban, ahol élt. A fekete ruhás
nõ, a vár úrnõje, gonosz boszorkány – suttogták. Mindig attól féltek, hogy
elvarázsolja õket. A férfiakat megbabonázta, csak eggyel nem bírt el az ereje,
az õ kedvesével. Hol lehet most õ? Az asszonyt elûzték a faluból, mikor
kiderült szerelmük. Megbélyegezve menekült, és menekült, míg eljutott a
romos templomhoz. A kislány látta a gondolatképeket, és szorította anyja
kezét. Látta a fényt, mely áradt bele, és a kezén át anyjába is. Az ijedten
kapta el kezét, mert hirtelen meleget érzett, és értetlenül nézett lányára.
– Mi lehet ez? Csak nem vagy te kislány a fény tulajdonába?
S eszébe jutott, hogy nem adott nevet sem még gyermekének. Leültek
az út szélén, s nézte a csillagot a lány homlokán.

– Most nevet adok neked, hogy tudd ki vagy. CSILLAGFÉNY lesz a
neved, mert a fogantatásodnál csak egy csillag volt még az égen. Születésednél
meg a fény volt jelen. Így a te neved mától CSILLAGFÉNY lesz.
– Az jó, vagy nem jó? – kérdezte anyjától.
– Neked van a legszebb neved a világon, és te vagy a legszebb, a nevedhez
méltó – s levette kendõjét a nyakáról, s a kislány homlokára kötötte.
– Nem láthatják a csillagot a homlokodon az emberek, mert megvakulnak
tõle olyan fényesen ragyog. Vigyázz rá te is, hogy ne tudják ki vagy!
– Miért, ki vagyok én? – egy gyönyörû kislány, és az én gyermekem,
akit nekem adott a teremtõ erõ, hogy szeresselek – és nevettek.
– Neked szõtték az angyalok a legszebb ruhát. Beleszõtték a csillagot,
és a fényt. Látod, még a ruhádban is benne van a neved!
Elértek egy ember lakta helyre, ahol kutyák csaholtak, jelezve a gazdának,
hogy vendég jön a házhoz. A házat mindenbõl tákolták össze, és
sarat dobáltak rá, hogy belül meleget adjon, és védelmet. A ház körül pár
tyúk kodált, és a háztól nem messze egy tehén kérõdzött. A kislány falta
szemével az új állatokat, melyeket nem ismert.
– Szép jó napot kívánok! – köszönt be az asszony. Mosolygós asszonyka
fogadta õket.

– Éhesek és szomjasak vagyunk. Egy falatka ételért dolgoznék, meghálálom
– mondta az asszony.
– Jöjjetek beljebb. Jaj, de szép ez a gyermek. A magáé?
– Igen – és büszkén nézett rá.
Az asszonyka tityegett – totyogott, és már ott is volt az asztalon az étel.
A kislány még nem evett kenyeret, nem ivott tejet. Új ízek voltak számára.
Jóízûen falatoztak, és közben nézte az edényeket a falon.
– Az mire kell? Az mi? És az? – egyre csak kérdezgetett. Az asszonyka
döbbenten tézte, hogy ez a gyermek még nem látott ilyen tárgyakat.
– Hol éltél te, hogy nem láttál még ilyet? – A kislány nem tudott erre
mit felelni. Kiszaladt, és odament a tehénhez beszélgetni vele. Így megtudta,
hogy a tejet õ adja.
– Majd rád gondolok, mikor tejet iszom – és megsimogatta a tehén nyakát.
A tehénen végigfutott a fény.
– Ez jól esett – mondta, és kérõdzött tovább. Indultak, és búcsúzóul az
asszonyka útravalót csomagolt nekik. A Fekete boszorkány meglátta õket
a vízben, nyomban küldte a lovasokat, fogják el õket, – rikácsolt vészjósló
hangon. A kislány látta ezt, de nem szólt anyjának. Estére egy városba értek,
még éppen kapuzárás elõtt. Rémülten bújt anyjához, látta a mocskot,
és a fertõt, amit ez a város élt meg nap mint nap. Anyjának ajánlatokat
tettek a férfiak, és röhögtek. Siettek, , majd futottak utcáról – utcára, majd
bezörgettek egy kapun. A cselédlány nyitott nekik kaput.

– Kik vagytok? Mit akartok? – kérdezte tõlük.
– Ki az? – kérdezte fentrõl egy nõi hang.
– Koldusok.
– Zavard el õket! – Menekültek tovább, míg egy lakatlan házban találták
magukat. Behúzódtak a sarokba, és leültek a földre. Ettek pár falatot,
ügyelve arra, hogy holnapra is maradjon. Fáradtak voltak, lassan a közelükbe
osont az álomtündér, és édesen elaludtak. A kislányt egyszer csak
egy hideg lehelet érintette meg. Felnézett, s látta, hogy egy hosszú ruhás
alak mászkál a helységben.
– Ki vagy te?
– Én vagyok a ház ura. Betolakodtatok az én birodalmamba.
– Mi csak aludni jöttünk ide.
A szellem dühös volt, életében sem tûrt meg senki idegent a házában.
– Romos már ez a ház, senki sem lakja.
– De itt én lakom!!! – toporzékolt a szellem, és meg akarta ütni a kislányt,
de a keze megállt a levegõben, mert a kislányt megmagyarázhatatlan
erõ vette körül.

– Ki vagy te, kislány?? – ordította.
– Én a CSILLAGFÉNY vagyok – mondta a kislány boldogan – Te is
bemutatkoznál?
– Nézz rám, és láthatod! Gazdag úr vagyok, akinek mindenki engedelmeskedik.
– Te csak azt hiszed, mert én nem engedelmeskedem neked. Én azt
hiszem, te vagy a rossz, akitõl féltett a mama.
– Én egy titkot õrzök, amiért eljön majd egy gyermek, kinek csillag van
a homlokán. De még nem találtam meg sehol.
– Mi az, hogy titok?
– Te azt nem tudhatod.
– Megmutatod nekem azt a titkot?
– Még nem fedtem fel senkinek, de amíg alszik a mamád, addig jöjj, s
reggelre úgyis elfelejted. Teszek róla.
Átmentek a másik helyiségbe, ott állt egy csodálatos ló, a világ legszebb
lova, FÉNYBÕL. A kislány, mikor meglátta, tátva maradt a szája a
ló szépségétõl.

– Ez nem igazi ló, ezt a lovat csak én látom, és az a kislány fogja látni,
akié lesz – Te nézheted a nagy semmit – gondolta, és nevetett.
– Ezt a lovat én látom – mondta a kislány – A szellem döbbenten állt
meg, s ekkor rájött, hogy ez az a kislány, akire neki hosszú éveken át várni
kellett.
– Hol a csillag? – kiabálta, – mutasd meg! – s le akarta tépni a kendõt a
nyakáról, de nem tudta, mert átment rajta a keze.
– Mutasd meg! – kiabálta – A kislány gondolkodott, mert emlékezett
anyja szavára. De ha nem mutatja meg, akkor ez a szellem még dühösebb
lesz. Így hát úgy döntött levezi a kendõt. Mikor a szellem meglátta nekivágódott
a falnak az erõtõl, ami a csillagból áradt. Majd megkönnyebbülve
tápászkodott fel, s újra lebegett.
– Ez a ló a tiéd. Ember soha nem látja, csak te. Mindig veled lesz. Nézd,
neki is csillag van a homlokán, mint neked – A kislány odament hozzá, és
megsimogatta.
– De gyönyörû vagy!
– Már úgy vártalak! – mondta a ló – De nem mehettem el innen, mert
neked kellett értem jönnöd, és ez a szellem õrzött nehogy eléd menjek.
Pedig alig tudtam visszafogni magam – és lehajtotta fejét, hogy a kislány
simogassa.

– Most már szabad vagyok, és repülhetünk, ahova parancsolod.
– Köszönöm, hogy vigyáztál rá – mondta a szelemnek.
Az felszabadultan lebegett el, választ sem adva.
– Ülj fel a hátamra, megmutatom neked a világot.
– Késõ van, álmos vagyok, meg sötét is van már.
– Aludj békében, vigyázok rád. -A kislány odabújt alvó anyjához, s már
aludt is édesen. Reggel a város álmosan kelt, morcos volt mindenki. Zörgések,
kiabálások hallatszottak.
– El kell indulnunk kéregetni egy pár falat ételt – szólt anyja. A piac
fele indultak. A kofák nagy rikácsolásban voltak, túl harsogták egymást.
– Itt egy szép alma – nyújtotta az egyik a kislány felé, az boldogan
nyúlt érte, s keze érintette az asszony kezét. A kislányból a boldog érzés
átszaladt az asszonyba. Ijedten hátrált, kezét tördelve. Majd gyanúsan nézett
rá. Ki ez a gyermek? De nem szólt semmit. Mentek az árusok között,
nézelõdtek, majd egyszer csak a fekete lovasok vágtattak a piac közepére.
Szétrúgták az árút, a gyümölcsöt. Aki nem tudott elugrani, rátapostak a
lovak. A kislányt rémület fogta el.

– Ne félj! – suttogta anyja, s elbújtak a lógó szõnyegek közé.
– Adjátok elõ a gyermeket, anyjával együtt!! – ordították. De senki nem
tudott semmit. A kislány tudta, hogy õt keresik, mert érezte a rezgést, a
fekete energiát, s benne a pusztító erõt. Mentek tovább az utcákon, nem
nézve, kit taposnak el a lovasok. Az emberekben félelem uralkodott. A
kislány kibújt a szõnyeg mögül, és odaszaladt egy jajgató asszonyhoz. Kezét
végigvitte felette, fényt árasztva rá, és asszony egészségesen állt fel.
Szaladt a többi emberhez is, és gyógyította be sebeiket. Majd az árura
vetette szemét, és utasította, hogy rendezõdjön vissza a helyére minden.
Az emberek csak nézték a csodát – Ki lehet ez a gyermek? – suttogták
– Honnan jött? A városban már több helyen keresték õket. Aki tud róluk,
mondja meg, mert a Fekete boszorkány kegyetlen büntetéssel sújtja azokat,
akik az anyát, és a gyermeket rejtegetik. Az emberek nem tudták, kit
keresnek. Így hiába volt minden tombolásuk. A boszorkány nézte a vízben,
és látta, hogy nem találták meg õket, pedig ott voltak. Szaladtak anyjával
az utcán, és a kislány megérintette a sérülteket, egészen a templomig, ahol
azt remélték, hogy védelmet lelnek. Az anya könyörgött Istenhez, hogy
segítsen nekik. Az emberek lassan kezdtek észhez térni, hogy mi történt
velük. A gyermek, ez csodagyermek az ég küldte közénk – reménykedtek.
De ki lehet ez? Egyik sem mert arra gondolni, hogy magához veszi õket. A
templom csendjétõl megnyugodtak. Nem volt maradásuk, menniük kellett
tovább. A kislány látta a nyilakon a papírt, és kérdezte anyját, mi van rajta.

De õ nem tudta megmondani, mert nem tudott olvasni, csak azt érezte,
hogy menekülni, de hova, merre. Hol lesz majd maradásuk, nyugalmuk? A
templomból kilépve egy koldus lépett eléjük, kezét tartva, könyörgõ szemmel.
Pénzt dobtam a kislány felé, s õ a koldus kezébe irányította a pénzeket,
melyek úgy tûntek, hogy az égbõl hullnak lefele. A koldus térdre rogyott
elõttük, és a földre borult sírva. Szaladtak tovább az utcákon, hogy
kijussanak a városból.
– Ne menekülj el a feladatod elõl – súgtam a kislánynak. Újra a piacon
kötöttek ki. Elvegyültek a tömegben, a virágárusoknál megálltak, mert
a melegtõl kókadoztak a virágok, s a kislány a kezét végighúzta felettük,
hogy életre keljenek, s pompázzanak. A kofák tátott szájjal nézték õket. A
halak újra ficánkoltak, verték farkukat a vizes dézsa oldalához. Újra kaptak
gyümölcsöt, s ették. Elindultak a lakatlan házhoz. Fáradtan ültek le
padlójára. Anyját elnyomta az álom. Ekkor a ló megszólalt.
– Szeretnéd tudni, mit lõttek a nyíllal a papíron?
– Igen.

– Titeket keresnek, a boszorkány el akar pusztítani benneteket.
– Miért, mikor nem is ismerem? Honnan tudja, hogy én vagyok?
– Látja a vízben, s tudja merre jársz. Szeretnéd, ha nem találna rátok,
ugye! Takarlak majd a rezgése elõl, mikor kiárad a világra, hogy megtaláljon
– A kislány közben simogatta a lovat.
– Ülj fel a hátamra, és elviszlek a tóhoz – A ló letérdelt, és a kislány felmászott
rá. Kint a ház elõtt felemelkedett a levegõbe, és repült vele a világ
legszebb tavához. A tó körül buja zöld volt minden. A vizén virágok ringatóztak.
A Nap fürdött a víz tükrén, és csillogott szikrázó fénnyel. Távolabb
hattyúk ringatóztak rajta. Csupa madárzsivaj töltötte be a tájat.
A kislány csak állt, és csodálattal nézte a szépséget, mely szeme elé
tárult. A ló belegázolt a vízbe, így a kislány is lassan bele mert lépni.
Gyönyörû színes halak úszkáltak lába körül. Megfogta a ló farkát, így
mert beljebb menni, majd elengedte, és belecsobbant a vízbe. Boldog lubickolás,
és öröm lett rajta úrrá. Nem bírt magával, a víz felszabadult érzéssel
töltötte el. Sikongatott, nevetett, és néha elmerült, és meglátta a tó fenekén
élõ növényeket is.
Egyszer csak nagy szárnyú, fekete madarak kezdtek fölötte körözni.
A ló a vízbe ereszkedett, s õ a hátára vetette magát, s már repült is vele
vissza a ház védelmébe. Anyja már ébredezett, riadtan nyúlt lánya felé,
hogy mellette van-e.

– Miért vagy ilyen vizes? – tapogatta gyermekét.
– A tóban fürödtem, elvitt a lovam.
– Jaj nekem! – rémült meg anyja. Mi van ezzel a gyerekkel, miket mond.
Nincs is itt ló. S már húzta is rá szoknyája alját, hogy betakarja.
– Menjünk ki a Napra, és megszáradok – A fekete madarak még ott
köröztek a házak felett. A kislány gyorsan visszaszaladt a ház védelmébe.
Anyja is nézett fel az égre, de nem látta a madarakat.
– Mitõl félsz, nincs itt senki.
– De van, nézd ott fent, azok a madarak – Az anyja nem szólt semmit,
csak szomorúan ült le, mert érezte, hogy valami történik körülötte, amit
õ nem lát, és most még nem ért. Biztosan eljön majd az idõ, hogy én is
részt vehetek abban a csodában, amit a gyermekem lát, és megél – gondolta
magában. Csak a boszorkány elfelejtene már engem, és eszébe jutott
kedvese. Hol lehet? Lehet, hogy keres, de az is lehet hogy elfelejtett már.
Emlékszik-e még a faluban rám valaki? Fáj-e nekik, hogy elüldöztek a világba
a szívem alatt gyermekemmel? Hová menjek? Hol hajtsam fejem le?
A falu nem fogad be többé. Az utcán az emberek hangosan beszéltek, mentek,
keresték õket. Összefogott a város, féltek, hogy a boszorkány átokkal
sújtja õket. Nem volt hova menekülniük, elfogták õket. Ketrecbe tették,

és a piacra hurcolták õket, és lovas futár indult, hogy a Fekete várban
jelentést tegyen elfogásukról. Nem állt senki védelmükre. Leszállt lassan
az este, és õk ott voltak a ketrecben, fogolyként, mintha a legkegyetlenebb
bûnt követték volna el. Senki nem kérdezte õket, mi a bûnük. Mindenki
hazament. Elfelejtették õket még azok is, akik megtapasztalták a csodát.
Hallgattak róla, hátha odakerülnek õk is melléjük. Szerette volna az anyja
megmenteni gyermekét ettõl a megaláztatástól, de nem tudta. Félt az
emberektõl, tudta, hogy a nép, ha összefog, bármire képes. Lehet, hogy
holnap már kivégzik õket, ha a boszorkány olyan történetet talál ki, amire
a nép felzúdul, akkor nekik végük lesz holnap. Az anya sírdogált, gyermeke
fejét az ölébe vette, és ringatta, simogatta, majd, hogy megnyugtassa,
énekelt neki a szabadságról, melyet az Isten az embereknek adott, csak
a gonosz zsarnokoskodik felette. Ebben a világban mindenki fél. Nincs
egyetlen hõs sem, aki a gonoszt elpusztítaná. A kislány egy bátor emberrõl
álmodott, aki eljõ majd, és legyõzi a félelmet, és felszabadítja azokat, akik
félelem rabságában élnek. Mire az álom véget ért, szabad, boldog volt min-
den ember. De ahogy kinyitotta szemét, meglátta a rácsot, mely mögött
rabok voltak.

– Jaj, de szépet álmodtam! – suttogta anyjának.
– Az nagyon jó, legalább addig boldog voltál.
A hajnal már ébredezett. A madarak ászálltak a ketrecre, és vidáman
köszöntötték a fényt, mely elárasztotta a világot.
– Ez az utolsó napunk – mondta szomorúan az anya gyermekének.
– Miért? Nem engednek el minket?
– Soha többé – sírta el magát anyja. A kofák lassan kezdték kirakni
árujukat. Rá – rá pillantottak a szégyenketrecre, de senki nem mert velük
beszélgetni. Még egy Jó reggelt! -et sem mertek köszönni. A kislány figyelte
õket. Neki mindez új volt. Azt hitte, hogy õt soha senki sem fogja bántani.
Egy kisfiú a lábait maga alatt húzta, két kezével tolta magát elõre.
Odament hozzájuk, csak nézte-nézte, és sajnálta õket.
– Miért vagytok itt? Miért nem szöktetek meg? – de meglátta a nagy,
nehéz lakatot.

– Igaz, hiába is akartatok volna megszökni. Kár értetek – s benyúlt a
rácson, hogy megsimogassa õket. A kislány nyújtotta a kezét, hogy õ is
megfogja a fiúét. A fény végigszaladt a gyermek kezén, végig a testén. A
fiú felordított a fájdalomtól, és a lába kiegyenesedett, de a kislány még nem
engedte el. Még áradt a fény a fiúba, szinte lángolt a teste, és ordított, majd
felállt. De még mindig sírt, úgy fájt mindene. Az emberek odanéztek, de
senki nem mert odamenni, sõt azok is elszaladtak, akik közel voltak, és
már tudták kik õk, de hiába állt fel a fiú Varázslatnak hitték az egészet.
– Gonosz varázslók ezek! – és már csak lopva mertek odanézni. Senki
nem adott nekik egy falás ételt, egy korty vizet. A fiú lassan próbálgatta
lábait, melyeken úgy tudott menni, mint mások.
Örömében még azt sem tudta mondani, hogy köszönöm, csak sétált
körbe – körbe lábait próbálgatva, majd elszaladt a templomba a papot kereste.
– Nem fiam, nem tudok értük tenni semmit! Óvakodj tõlük te is. Bûnös
az asszony, mert vétkezett egy férfival. Pusztulni kell nekik! – A piac megtelt
bámészkodókkal, vásárlókkal, majd eljött lóháton a vár Úrnõje, a Fekete
sereg kíséretében. Mindenki félrehúzódott. Fürgén lepattant lováról,
és odament a ketrechez.

– Hát most megvagy! – nézett kárörvendõen az asszony szemébe.
– Elpusztítalak a fattyúddal együtt! – sziszegte.
– Égni fogtok, és eljön a kedvesed könyörögni hozzám, érted. Hiába!
– mondja – elvetted tõlem. De most már az enyém lesz.
– Készítsétek a máglyát, olyan magasat, hogy a lángja az égig érjen!
– adta ki a parancsot. A Nap egyre melegebben sütött. Senki nem tett
árnyékot a rácsra, hogy védje õket a hõtõl. Egy pap jelent meg a ketrecnél,
hogy mielõtt távoznak, gyónják meg bûneiket. Nem szóltak egy szót sem,
hiába kérlelte õket a pap. Az asszony megvetve nézett rá. A kislány kíváncsian
kérdezte, hogy mit akar ez az ember tõlük. Nem értette, mi az a bûn.
Az imént meggyógyult fiú odaszaladt a paphoz, és könyörgött értük, hogy
mentse meg õket.
– Ha nem tûnsz el, beteszlek téged is a ketrecbe.
– Tegyen be! – kiabálta a fiú – Ártatlanok – De hiába, elveszett hangja
a tömeg ordítozásában, elkezdte rázni a papot, és azt kiabálta.
– Gyilkos vagy! Ártatlanokat ölsz meg! – Közben a fõtéren hordták a
fát a máglyához, és a nép elkezdett odavonulni, hogy lássa égni õket. Kiélvezni
a halálukat, mely igen nagy öröm volt számukra. El kell pusztítani
a másságot.
– Eljött az utolsó óránk is – szólt anyja csendesen – El fognak égetni
bennünket. Ne félj, nem érzed majd, mert a füsttõl elszédülsz, mire égni
fogunk.

A tömeg ujjongott, mikor feltették õket a máglyára. Az egész város jelen
volt. Még a reszketõ kezû-lábú öreg emberek is tátott szájjal nézték
õket. Olyan gyönyörûek voltak ott fent, mert ott is a Fény áradt belõlük.
A máglyát meggyújtották, és a füst elkezdte õket fojtani. Hirtelen átrántottam
õket egy másik dimenzióba, és a tó partjára letettem õket, vis�-
szahelyezve a fizikai síkra. Még mindig köhögtek. Az emberek észre sem
vették, hogy mi történt, hogy eltûntek. Élvezték a látványt, és elképzelték
kínjukat – Mily gonosz az ember, így együtt, ha a gonosz vezeti õket!
– Induljatok! – súgtam a kislány fülébe. Megfogta rémült anyja kezét, és
vezette. Lassan elérték az erdõt, ahol a fényt megszûrték a fák levelei. A
madarak vidáman lakomáztak a málna bokrokon. A mókusok mogyorót
ropogtattak. Egy ösvény vezetett egyre beljebb az erdõ mélyére, ahol egy
gyönyörû kis házikó állt. Bekopogtattak. De nem szólt ki senki. Így hát leültek
a házikó elé a padra. Egyszer csak egy anyóka tipegett elõ a sûrûbõl,
és meglátta õket.

– Elnézést kérünk, hogy idemerészkedtünk! – mondta az anya – Menekülünk.
Nem szeretnénk zavarni a nyugalmát, csak éhesek vagyunk a
gyermekemmel. Az anyóka megnézte õket, majd behívta magához a házikóba.
Ételt tett eléjük, és elégedetten nézte, milyen jóízûen esznek.
– Hova – merre tartotok? – kérdezte õket, mikor már befejezték az
evést.
– Se célom, se tervem, nem tudom! – sírta el magát az asszony.
– Hogy lehet az, hogy ilyen elkeseredett vagy, mikor neked van a legjobb,
és a legszebb gyermeked a világon? Amíg nem tudod mit szeretnél, és
merre indulj, maradjatok itt nálam.
A kislány eltûnt a bokrok között, a madarakkal beszélgetett, és a fákat
simogatta. Újra érezte azt a régi boldogságot, amiben felnõtt. Addig anyja
elbeszélte életét. A reggel már az erdõben találta õket. Szedegették az
erdõ gyümölcseit, gombát, majd fõzték a jó illatú gyümölcsöket lekvárnak.
Szárították a gyógynövényeket télire, teának. Az anyóka boldog volt, hogy
megoszthatja ételét, hajlékát két kedves emberrel. Ágakat húzkodtak ös�-
sze, melyeket a vihar letört, télire, mikor már nem tudnak kimozdulni,
s a hó fogságában lesznek, hogy jó melegen legyenek, és a téli estéken
jóízûeket beszélgessenek. Mikor eljött a hideg, zimankós idõ, az anyóka
elkezdte a kislányt és anyját a betûk, és számok titkának felfedezésére
okítani. Elõkerült a sufni aljából sok csodálatos könyv, melyekben sok csodáról
szóltak történetek, Lidércek, Manók, Mágusok, Varázslók, minden, s

minden, s volt egy könyv, melyet nagy féltõ gonddal óvott. Az Angyalokról
és a Fénylényekrõl szólt, kik sokat segítettek valamikor az embereknek.
Mire kivirult a tavasz, már tudtak olvasni, számolni, s eljött a búcsú órája.
Nagyon sírtak mind a hárman, mert nagyon megszerették egymást.
Mikor a kislány átölelte az anyókát, teljes szeretetével is, fény csapott fel
mindkettõjükben, és az anyóka mire elengedte a kislányt, olyan fiatal, és
szép lett, mint az anyja. Búcsút intettek, és elindultak az ösvényen, mely
kivezette õket az erdõbõl.
– Üljünk fel a lovamra – mondta a kislány.
– De nincs is lovad! – nevetett anyja.
– De van! – A ló térdre ereszkedett, és mutatta anyjának, hogy a lábát
tegye át rajta, és már fent is voltak a ló hátán. Az anyja érezte, de nem
látta a lovat. A ló repült velük, amíg elérték az elsõ falut. Itt letette õket,
és õk beballagtak a faluba, ahol az emberek jajgattak, sírtak, mert szinte
mindenki beteg volt. Bementek az elsõ házba. A kislány odament az ágyhoz,
és megfogta a beteg ember kezét, az mindjárt jobban lett. Így járták
végig a házakat, és egyre jobban lett mindenki.

– Megmérgezték a kutat – mondták a falusiak – Mert a boszorkány
ezt parancsolta. Pusztuljon el a nép. Éjszaka lovasok járják az országot,
és mindenhol bajt hagynak maguk után. Mikor a falu népe már jól volt,
indultak tovább útjukon, hogy elérjék a következõ falut, hátha ott is baj
van. Így jártak faluról – falura, mikor a boszorkány belenézett a vízbe,
hogy elpusztult-e már mindenki, mert senki nem tudta megmondani, hol
van a férfi, akiért már majd meghalt, és azt látta, hogy mindenki jól van.
De látott õ olyat, hogy elájult tõle. Meglátta a két embert, akik miatt már
nyugodt volt, hogy elpusztultak.
Ordított, toporzékolt, mindent tört, zúzott, a gonosz manói ijedten húzódtak
el tõle.
– Elpusztítok mindent! Hatalmamban áll. Még a Napot is elhajítom,
hogy örök sötétségben éljenek.
– Gyertek ide! – parancsolt rá az ijedt manókra – Fogjátok el õket, és a
férfi nélkül sem térhettek vissza ide! Minden tudományotokat vessétek be!
Elfogni õket mindenáron!

Elindult a manónép. Keresték õket minden bokorban, fán, de hiába,
mert átemeltem õket a másik dimenzióba. A férfit is, aki kereste kedvesét.
Egy város piacára tettem õket vissza, hogy találkozzanak. De hiába, mert
a férfi munkát vállalt. Szomorúság volt szívének minden napja. A boszorkány
újra hívta a város népét a piacra, és beszélt az emberekhez.
– Hiába keresitek a jót, a megmentõtöket. Elpusztultak A saját szemetekkel
láttátok – és úgy nevetett, hogy a hideg rázott mindenkit, aki
hallotta.
– Olyan gyáva népség vagytok, és gonoszok, mint én. De ne is legyen
ez másképp, mert megbánjátok! Csak gonoszságot akarok látni és hallani,
mert a hegyen a vár ura sem fog kegyelmezni nektek. Senki nem lehet
segítségére másoknak akkor, ha gonoszság a cél. Nem jöhet hozzám panaszra
senki, mert varangyos békává változatom, és megint úgy kacagott,
hogy meghajtották fejüket szégyenükben, és keserû könnyeket sírtak egy
páran. A többi ember örömében visított, mint a malac, ha húzzák a farkát.
– Látom élvezitek a gonoszságot, mint én! – s remegett a térben a hangja.
– Csak legyetek gonoszok mások kárára, így jó ennek a világnak. Így
boldog lesz minden napotok. Akinek nem jó, menjen más országba, itt én
vagyok az úr! – és csilingelt rajta a sok arany.

Letakartam Csillagfényt, és anyját egy fátyollal, hogy a tömegben senki
ne ismerje fel õket.
– Félek anyám! – szólt a kislány.
– Ne félj, mert hidd el, eljõ az, ki megmenti ezt a népet! De oly sokan
kedvelik ezt a boszorkányt! Hidd el, van még sok jó ember ezen a világon!
Egyszer csak egy férfi jelent meg az egyik emelvényen, és odakiáltott a
boszorkánynak:
– Engem keresel? Itt vagyok, te álnok kígyó! Elszakítottál a kedvesemtõl,
megfizetsz érte, mert addig nem nyugszom, amíg ez a világ ki nem taszít
magából!
Mikor a boszorkány meglátta a szívének oly kedves férfit, elakadt a
hangja, a lélegzete.
– Oh, te drága kedvesem! Oly régóta kereslek! – kiabálta. Mikor meglátta
Csillagfény anyja a férfit, szívéhez kapott, és összecsuklott.
– Az apád az … – suttogta.
A kislány nem tudta, hogy ki az, de boldog lett szíve, mert õ volt az a
férfi az álmában. Szaladt feléje, s kiabálta a zûrzavarban:
– Apám! Apám!
A férfi egy pillanatra látta a felé igyekvõ gyermeket, de a tömeg elnyelte.
Valami szétáradt szomorú szívében
– Oh! – nyögött fel – Mit érzek? Mi ez? Jaj, megszakad a szívem! Ki
szólított?
Elfogták, és elhurcolták a boszorkány palotájába. Lezárták a pincs
börtönébe. Kezére, lábára láncot vertek, és kikötötték a falhoz. Még csak
most sírt igazán kedvese, hogy látta milyen durván bánnak vele, s tudta,
hogy élete végéig börtönben fog raboskodni, ha nem mond igent a boszorkány
kérésére.

Szétoszlott a tömeg elégedetten, minden gonosz ember boldog volt.
Büntetlenül gonoszkodhatnak. A két védtelen nõ a templom elõtt kuporodott
le, és sírtak mindketten. Nem tudták mit tehetnének, ki segíthetne
rajtuk, amikor odament a fiú, aki újra tudott járni, hozzájuk.
_ Én tudom kik vagytok … – súgta nekik. Elvezetlek benneteket a várhoz,
és megmutatom hol lehet benézni a börtönbe, ahova zárják majd.
Elszomorodott szívük, amikor benéztek, ott volt a falhoz láncolva. Meglátta
õket, s boldogság járta át szívét. De ebben a pillanatban elfogták
õket a manók, és a boszorkány elé hurcolták õket. Mikor meglátta, tátva
maradt a szája, mert azt hitte, hogy halottak. Hozták a láncot, hogy rá
teszik a lábukra, kezükre, ekkor odaléptem, és átemeltem õket a másik
dimenzióba a fiúval együtt. Így aztán nem látta õket. Éktelen rikácsolásba
kezdtek, hogy hova tûntek el. A másik világban nem volt hatalma,

csak ebben az anyagias pokolban. Levezettem õket a pincebörtönbe. A
kislány megérintette a láncokat, amely lehullt apja kezérõl, lábáról. Nem
látta õket. Kinyílt a vasajtó, és lám! Itt a szabadulás órája! Menekült fel
a lépcsõn. Mikor meglátta a boszorkány, hogy szalad a kedvese, dühében
lángra gyúlt a haja, és égett, mint a máglya. A vízbe dugta a fejét gyorsan.
Mire felemelte, a fiút is átemeltem a másik dimenzióba. Így találkoztak.
Volt oly boldogság, hogy még az angyalok is sírtak örömükben!
A boszorkány egy nagy máglyát rakatott a gonosz emberekkel a piactérre,
ha megtalálják õket, azonnal el kell égetni mind hármójukat.
Mindenhol keresték, mindenki a boszorkány kedvébe akart járni, hogy õ
legyen megdicsérve.
Egy napon újra piacra mentek, hogy a kislány segítsen a beteg gyerekeken,
mikor lecsaptak rájuk. Meg sem várták a boszorkányt, azonnal
kikötözték õket a máglyán. A boszorkány mire odaért, már égett a máglya.
Örömében táncra perdült, és a nép is vele. Csakhogy, egyszer csak a
boszorkány eltûnt, és a máglyán találta magát. A nép olyan vidám táncba
volt, hogy nem hallották, hogy oltsák el a tüzet. Úgy szólt a zene, mintha
az utolsó ítélet elõtt lennének, és még utoljára kimulatják magukat.

Nagy riadalom támadt, mert mire észbe kaptak a boszorkány elégett, így
hát folytatták a mulatozást, mert megszabadultak sanyargatójuktól. Elszégyellték
magukat a gonosz emberek. Aki nem ment be a templomba
áldásért, és nem tett ígéretet, hogy ezután jó lesz, azt kiûzték a városból.
Itt maradtak ebben a városban, és boldogan éltek Csillagfénnyel szülei.
Nem is volt egyetlen beteg sem, mert Csillagfény vigyázott reájuk. Azonnal
meggyógyultak, ahogy megérintette õket.
Egy napon ti is legyetek a vendégeik.