Egyszer volt, hol nem volt. De volt a világon egy asszony, ki nagyon
szorgos volt.
Szerette is férje érte. De oly nagy volt bánatuk, mert nem
volt gyermekük. Áldozott õ Istennek sok percet imádkozva. Egy napon
mikor ment haza a piacról, mely az erdõn át vezetett, hangokat hallott.
Fejérõl levette kosarát, és megállt. Hallgatott, és figyelt. Felismert, hogy
ez egy csecsemõ hangja. Szalad a fa mögé, ahonnan a hang jött. Hát látja
ám, hogy egy csöppség az, keze – lába jár, úgy visít bele a világba, mert
eldobták, mint egy kutyakölyköt. A szíve megtelt örömmel, és szeretettel,
amikor meglátta. Kötényébe kötötte menten, és vitte hasán terhét, mely
oly édes volt szívének. Azt se tudta hírtelenjében, hogy mit tegyen. Gyorsan
bölcsõt rendelt neki, és szalajtotta cselédjét, keressen már neki egy
szoptatós anyát, aki az õ gyermekét is etetné. Talált is szolgája egy szoptatós
asszonyt, aki oly szeretettel etette testébõl a gyermeket, hogy öröm
volt nézni. Csorgott szája szélén ki a jóízû tejecske. Aztán egy este jött a
baj. Ahogy a gyertyát elfújták, a csöppség sírni kezdett, de oly keservesen,
hogy az asszony szíve megremegett. Újra gyertyát gyújtott a hamvadó parázsnál,
és lám a csöppség oly áhítattal nézte a lángot. Le nem vette volna
róla a szemét. Reggel szaladt a templomba, hogy a Nap keresztelje meg
gyermekét, mert hátha azért nézi a fényt, mert nincs megáldva. Oly ragyogó
szemmel nézte a templomban is a fényt, hogy a pap is elámult rajta.
Így hát a Fényesség nevet kapta. Ahogy nõtt a gyermek, anyja imára tanította,
és hálát mondott minden este, hogy gyermeket kapott Istentõl. De a
gyermek a fényt nem tudta elengedni. Látni akarta már késõbb nappal is.
Ült a földön, és szeme csak a fényt nézte. Nem játszott a többi gyermekkel.
Imákat mondott, és addig nézte a fényt, amíg egy éjszaka, mikor elfogyott
a gyertya, mégis fény volt a szobában. A gyermek teste világított. Mintha
izzott volna. Rémület fogta el anyját, hogy most mi lesz, hátha elég. Reggel,
mikor a Nap bevilágította a világot, eltûnt a fény a testérõl, de este
viszont felragyogott, és a szoba megtelt fénnyel. A szomszédból áttotyogott
egy öregasszony, s megsimogatta fejecskéjét, mert oly szép, tökéletes kis
ember lett belõle, a szemébõl oly sok szeretet áradt. Elõször azt érezte,
hogy megégett a keze, majd egész testében érezte a melegséget. Majd el
múlt a fájás a derekából, és a lábából. Ijedtében hazaszaladt, és már ment
is a paphoz, elmondani, mit tapasztalt.
– Ez a Sátán gyermeke, el kell pusztítani – sziszegte a papnak.
A pap nem hitte el, és elment az asszonyhoz. Elmondta, hogy mit hallott,
s szeretné õ is megérinteni a gyermeket. Az asszony megijedt, magához
ölelte ölelte, de nem engedte a papnak megérinteni.
– Hozd el a misére, hogy lássák a hívek, s õk ítéljék meg, hogy a Sátánt
rejtegeted-e a házadban. Az asszony az oltár elé állította a gyermeket
mise alatt. A gyermek, ahogy a szép éneket, imákat hallotta, fel – felragyogott
tõle, de úgy hogy a templom megtelt fénnyel. A hívek sikongattak
félelmükben, és fellázadtak. Megfogták a gyermeket. Egy fához kötözték,
körberakták még fával, és meggyújtották. Az õrjöngés egyre nagyobb méreteket
öltött, mikor égett. A tûz egyszer csak elkezdett szétszaladni, és
nem lehetett megállítani. Egyik ház gyulladt ki a másik után. Az õrjöngés
egyre magasabbra hágott, mert már az asszonyt is keresték, aki felnevelte,
és õt is el akarták égetni. Az egész falu háza leégett, csak az asszony
házát nem érte még egy szikra sem. Oly nagy volt a falu bûne, hogy hiába
akartak új házat építeni, nem sikerült, mert a szélvihar ledöntötte azt.
Egy napon megrázkódott a föld, és a templom is összedõlt, az egyetlen
menedékhely, ahova behúzódtak éjszakára.
Elvándoroltak koldusként, mindenki más irányba, a világba.