Kikeletre lótuszvirág nyílt a vízbe.
A virágba lányka ült, a tájat nézte.

A napocska csillogtatta
víznek fényét, játszadozva,
A pillangók játszadoznak, és látják a lánykát.
Gyere repüli, játszani, kergetõzni,
fürdeni fényben, vízben lubickolni.
Szitakötõt látogatni,
édes nektárt nyalogatni.
Álmos vagyok, nyugodjatok,
a vízbe nem nyúlhatok.
Ruhácskámat tisztán õrzöm.
Álmomban kell repülnöm.
Hegyek fölé,
hol a sas lakik.
Tollat húzni szárnyából.
A varázsló ígérte,
szárnyam lesz,
úgy repülök mint a sas
egyenesen a fellegekbe.
Hát oda minek mennél?
Nincs ott virág kisleány.
A víz is onnan földre hull,
és a lányka aludt tovább.
Lusta leány, mire jó?
Nevet a sok pillangó.
A nap is nézi, tényleg szundikál.
Simogatja, fényét szemébe
csillogtatja.
Jaj, de süt a nap!
– s egy szirmot magára húzott.
A virág megszólalt:
– Ékes – szépen dicsfényem ragyogjál,
mint a sugár.
Szellõ ringat, megúsztatlak,
dédelgetlek, elringatlak.
Beviszlek a tó közepébe,
megmutatlak a kérõknek,
a legjobbnak odaadlak.
A lány aludt már, nem törõdött a kérõkkel.
Álmában a sasnál járt,
a legszebb tollat megkapta.
Felült rája, s repült mint a szél.
Vitte, lebegtette, s a tóba beleejtette.
Volt visítás, sírás, rívás.
Hova lett a tollam,
elveszett.
Úszott, hogy partot érjen,
a ruhája vizes lett.
Bánta már lustaságát, barátai mind elhagyták