Mikor a térben a hajnal létrejött s ébredt, ezer és ezer fűszál a réten itta a gyöngyözőn csillogó harmatvizet. Légnemű leheletből szőtt álom jött, s létrejött és szőtt leányt, kinek haja a fűszálon úszik, s lábát a harmat mosdatja. Izzó szemét a fény ragyogtatja s veté sugarát a térbe, hogy léte mi végre jött létre. Fiú ébred így a réten, hol neki a világ széle a léte, s keres, kutat. Szeme, mint nyíl tör át a téren és érzi léte létét. Ereiben duzzadó erőt, mellkasában lüktető életet, s leheveredett.

- Oh, mi ez? Létezem!
- Oh, mi a célja e létnek, hogy létezzek?

   Létem még magam sem értem, csak érzem erőm, de mi ez a lét, hol a fény pirkad, s elillan a sötét? Van-e még mi a térben létezik, az elszálló lehelet talál-e hegyeket, völgyeket, s eljön-e a kikelet, hol a világ többet mond, mint egy gondolatnyi lehelet? Lehelet leheletet lehel a térbe, s a hajnal árasztja széjjel. Érzelem gyúlt a leány szívében.

- Oh, mily édes érzés! - sóhajt s táncra perdül, talajt alig éri. Ajka dalra fakad, száll a térbe csilingelése, s elér a fiú szívébe.

- Oh, mi ez, dal szól szívembe, mi ez az édes, zsongító érzés? Honnan jő?
- Oh, van-e remény szívébe, hogy nem ő az egyetlen, ki e létet éli? Mámoros lettem, s a világ mi végre lészen, ha nem azért, hogy a létem élvezzem, s én legyek e dal árasztójának az egyetlen? Hol lelem? Ha áradok, megtalálom, bármily messze is van tőlem? Mi végre van e létezés, ha nem azért, hogy elérjem, s nézzem kit e Tér ad nékem? Vagy játszik vélem az érzelem? Jaj, itt bent heves verés, hogy lehet, még nem tudom nevét se, igaz enyémet se, mégis mily érzés!

   Keresi társát itt bent ez a lüktetés. Édes, csábító áradással gyógyítja majd, simogatja, s nyugtatja szívem, hogy ő lesz az egyetlen. Nincs más, csak ő, kit nékem hozott létre a Tér. Nekem teremtette s adta boldogságra? Így lesz, érzem én vagy csak játszik vélem a remény?

- Oh, ha láthatnám, oh, ha szebb, mit érzek. Itt bent nékem már kedves. Hangja, mely száll, belém olvad, mint a víz a földbe szomjúságát oltva. Oh, ha mernék, lépnék e helyről, hova hoztak létre. Tehetném, talán megpróbálom. Lépek, mert érzem itt bent. Mi lesz velem, ha látom? Léptem, alatt lágy gyepszőnyeg hajol s én a vigasztalhatatlan. Mégis boldog a lépés, melyet felé teszem, azt hiszem. A szívem így egyre hevesebben ver. Mi az, néki, hisz léte lehet, hogy csak önmagának van a térbe, s álmodik szép meséket, s benne leli örömét, nem várja kedvesét. Vajon mit hozott néki létre a Tér? Vár-e még valakire, ki lenne a párja, s a világ csodálja, oh, nem csak a tér látja létem s nincs más ebben a mesében? Mégis érzem, hogy létezik, s hallom dalát, mely szívemben él tovább. Ringatom, mint víz, mely békés, s önmagát csitítgatja. Folyását állítja meder. Futnék lihegve elébe, s vetném térdem gyepszőnyegére. Néznék fel rá:

- Oh, vártál ugye kedvesem? Nem volt még szívedben szerelem. Én legyek, ki gyújtja szíved lángra, s olvadsz el tőle karomba. Én legyek, ki téged először érintlek. Kinek érintésére szemedben könny folyása árad, s érzed eljött a Hajnal, ki én vagyok, s csókokkal ébresztem a te hajnalod, s együtt leszünk, míg létünk el nem tűnik a térbe s ott maradunk szerelmet lüktetve örökre. Ha a Tér így rendelte és magányában minket álmodott. Tenném-e azt, mit neki vágya létrehozott? Én lázadok, ne éljem én őt! Létem léte hát mi végre jött létre, ha nem azért, hogy a hölgyet, kit hallok, megéljem vele a szenvedélyt?

- Oh, még nem is láttam. Szemem a teret nézi, hogy majd csodálja. Haladok és érzem, vár engem, remélem nem hozott gondolata létre mást. Jaj, mit érzek itt bent, már közeleg, lépek hát.

- Oh, jaj, mi ez? Patak, mely az erdőből szalad, átléptem-e a létnek küszöbét? A tisztás engedi útját, s hogy csacsog, locsog, mint kit felesleges beszéddel állítottak, s lassan nyugszik völgyben, hol tó medrében békésen pihen. Mennyi pálma s dús növényzet nézi magát benne. Még az ég is megáll fölötte, úgy nézi tavat s csillogó vizét, mely visszatükrözi. Hol van hegyeknek éke, a csúcsán fénygömb, mely völgybe néz le kristályszivárványon? Imént még köd volt körülöttem, most meg léptem szülte tájat s hol a leány, kinek dala szívembe áradt? Én hoztam létre vagy a Tér gondolta, így lesz szebb létem ebben a térben? Remélem, a leányt is átléptette e térbe, s látom őt, mint fénylő szivárványt, kit az égre vetített esőnek s fénynek szerelme. A tó csendes s a fényt fürdeti, mely a tájat ébreszti.

- Oh, csodás reggel, hol a dal a madarak csacsogó röpdöső örömén lépdel. Ki álmodta ezt? A látvány szépsége igéz meg engemet. Zeng az élet. Sóhajtoznak a fák, s az égig nyújtóznak.
- Oh, álmodj még szépeket Tér s létem, hogy létrehoztad, csak egy napot adj nékem, mely betölti az időt, mely itt lészen. Legyen néki itt sok napja, mely virradna új napra. Létem élném, s a kedvessel jönnék, tónak üdvözlésére s merülnék vele boldog mámorba, a habokba, hol a zuhatag hull alá. Megyek, s máris érintem, milyen lehet, ha belemerítkezem? Oh, Egek Ura, ez élvezet! Mily könnyű testem! Lebegek! Tart, mint a Tér tartott, de itt a víz, mely életet ad, éltet s forgok benne körbe-körbe, oh, csak jönne a leány e létbe. Lenne ez hely örömnek forrása, életnek léte ébredése ebben a térben, hova léptem. Nem lehet, hogy e létet egyedül éljem.

- Jöjj kedves, várlak! Én vagyok, ki téged ide imádkozlak. Jöjj a fényen át! Vezessen a híd, mely ide áthajol. Lépj e térbe, a szerelem vár mindörökre. Ébredünk csókkal, s vele alszunk el. Ölelő karom csak téged érint. Bőrödnek bársonyát csak nekem adta e Tér. Ki érintheti, s csókkal dicsérgeti, csak én, csak én. Jöjj kedves át a fényen! Szivárványhíd fénye vezet szívembe. Csak jöjj! Csak jöjj, s enyém leszel örökre! Szívem s lelkem üdvösségére! Lepihenek fű hűvösségére, s tán alszom is e lét örömére, s mire ébredek, fény tölti be az életet.

- Oh, álmodtam. Dal szállt az égből le s karom egy lányt ölelt, oly szépet, kit szív szebbet sohse lát. Ölelt engem két kezével. Szemét néztem s összeolvadt enyémmel. – Jaj, úgy várom. Haját fűszál érte. Hol van ő, úgy várom. Az ég adja tán, hisz dal szállt alá s őt kíséri. Jöjj leány, szívem repesve vár! Csókjaim ezer számra lészen tenéked. A fény hozzám kísérjen.  Dal száll a térbe. Hallom. Vidám is, szomorú is egyben, mégis mintha szívem tőle jönne lázba, egészen hevesen ver.

- Látom! Vagy érzem s képzelem, oly gyönyörű, mint a fény, mely kíséri, s öleli. Haja oly hosszú. Elé megyek, s magam előtte térdre vetem.

- Oh, gyönyörű nő, mióta létem érzem várlak téged. Jaj, mozdulni sem tudok, csak nézem. Lábam földbe vert tanyát. Ajkam remeg, szólni sem mer. Reszket kezem, oh saját öregapám legyek. Mi lesz velem? Jön egyre közelebb. Hogyan szólítsam meg, ha néma lettem tőle?

- Mondta az Ég, hogy vársz. Te vagy, kit e Tér nékem hozott létre, s az egyetlen vagy. Hiszed te! Vagy tudod? – s fitymálva nézte.

- Oh, Egek Ura, nem tudok szólni, szépségétől égek, elégek. Még magamba is zuhanok. Ha szólalnék, dadogva beszélnék. Lennék neki nevetésre ok és szégyenülnék, többé elébe sem jönnék. Jaj, mit mondjak néki? Oh, férfi létem el ne hagyj! Lennék most ezerszer is láthatatlan.

- Oh, te gyönyörűség! Világnak éke! Te vagy az, kit nékem hozott az Ég létre. Szebb vagy, mit gondolnék magamnak. Így hát elébed térdelek, hogy örökké imádód legyek s dicsőítselek.
Te légy a fény szívem felett, ki élteti, s boldogságban fürdeti. Szépséged csak nékem adatik.
Léted, mely létrejött, hogy szívem epessze örökre. Ne légy kegyetlen. Imádj engem, hisz néked én vagyok az egyetlen. Létedet Fény dicsőítse, hogy ily tökéleteset alkotott nékem.

- Oh, csak ne oly hevesen. Gondolod néked hozott az Ég létre? Hisz szépségem száz férfit megigézne.

- Oh, te csacska nő, hát nem tagadod meg magad. Néked minden férfi ugrana, hisz oly ragyogásod, hogy az Ég lehet szebb csak nálad, ki ily gyönyörűre alkotott. Mégis be kell érned velem, az egyetlen férfival.

- Ne hidd, hogy hiszem, hisz szavad csalfa. Játszol, hogy csapdába csalj s legyek néked, s elbocsájtasz, mikor mást keresel. Virág illatát megunva új illatra éhezel.

- Te vagy az egyetlen s érted epedem.

- Oh, mondd ezt még ezerszer, s akkor talán megenyhül szívem, kedvesem. Oh, igen, legyek a kedvesed, az édesed, kiért szíved remeg. Reszkessen minden porcikád, hogy elérj, s érinthess engemet. Legyél, ki védelmez, reggeltől estig dédelget, s ha jő az este, szíved csak nálam időzne, s nem vágyna másra. Te és én legyünk egyek örökké egymásért epedve. Éhesen, hogy csak nálad időzzek, csak néked létezzek. Létem csak néked létezne. Karjaid közt lelnék békére.

- Így lenne léted nálam, ahogy reméled.

- Én mégis többre vágytam.

- Szívem fölé tennélek, mint virágot a vőlegény s büszkén hordoználak.

- Oh, hát magadnak tartanál? Szívedbe zárnál s lennél őre létemnek, hát így a világot hogyan ismerem meg? Szállnék hegyre, völgybe, tenger fölébe s a fény vezetne. Mutatná merre, merre, s talán visszatérnék egyszer hozzád megnézni, még szeretsz-e. Sírtál-e eleget utánam?

- Ne menj el tőlem, hisz e világ csak nékünk lett teremtve. Eltelne léted magányba merülve. Szépséged elmúlna. Víznek tükre mutatná néked, hogy léted nem élted. Időd eltűnt a térbe s te a boldogságot nem élted meg.

- Mi az, mi titka van létednek, melyet nem ismerek?
- Oh, ha érinthetnélek, hogy érezd, tested mily gyönyörűségre termett. Most még csodállak. Nézlek, s pillantásom simogat. Kezem nem mozdul, míg engedélyed fogva tartja, hogy érintselek. Elfutnék, hogy örüljek. Látásodra szívem felébredt s csak remélek. Létünket a Tér szülte, hogy a szerelmet megélje. Örök tavaszba lesz létünk, mikor minden virág nyílik szerelemre. A Tér így remélte. Így rendelte.

- Oh, én más akaratának nem engedelmeskedem. Megyek világot nézve, s lehet, találok szebbet, kedvesebbet, ki értem eped s reggeltől estig dicsér engemet. Szeme csak rajtam pihen, s simogat. Én így élném létem békén, és ha jő a szerelem, oh szívem, lelkem epedne érte. Reszketnék, hogy érintsen. Bőröm olvadna érintése alatt. Sírnék tőle, mert itt bent valami úgy fájna. Érte vagy tőle, honnan tudnám azt. Csak szenvednék, érintésétől üdvözülnék. Lehunyva szemem álmodnék. Lelkem kérdeném, ő-e az, vagy tán jönne más, már hiába. Csak egy lehet az egyetlen, ki érinthet. De hol van az, oh hol van az? Az, az egyetlen, ki létem gyönyörűségét betöltse.

- Itt vagyok kedves, hát lelked nem ébred szerelemre irántam? Én vagyok az, ki téged átölel, és soha nem enged el.

- Oh, hogy engednék. Vízbe merülök, hogy elfelejtsen a fény. Boldog lesz, hogy bőröm érintette. Csak el ne mesélje másnak, mert oly csacska, mindent ellocsogna. Oh, ölelj magadba, ringass, mint fa levelét, mely lehull vizedre. A fény játszik tükrödön, s elvakít, mint amit érzek itt bent. Ringass, dédelgess tavacska, és ha jő az alkony, fák lombja közt térek nyugovóra, mely gyepszőnyegét takarja. Ágyat vetve, szerelemre éhezve alszom el. Ha a vágy, mely szívemet emészti, táncolok, s énekelek néki, hátha meghallja a Tér, elviszi néki, s elhozza nékem őt, az egyetlent. Kit nékem teremtett.

   Gyepszőnyegén alszom el, hova leér fa s ág. Édes álom jöjj, s vigyél messze, hol ő vár. Rejtsél engem lombos ág. Csalfa Hold is a szerelmet árasztja s ébren tart. Táncolok, hogy a vágy, mely életre kelt bennem, ő is táncoljon a térben. Szétáradó vágyam tán megérzi, s eljön ő, az egyetlen s táncol velem. Nékem adva táncát, s velem ringna, s karjai testemet átfonva, ébrednék örök vigalomra.

- Oh, gyönyörű nő, táncoddal csábítasz. Reszketek érted, mint a Hold fénye a vízen, mely a vágyat árasztja. Édes, kínzó érzés, hogy legyek vágyamnak ura? Táncodba olvadok, s együtt ringunk a szerelemben összeolvadva.

   A Tér sóhaja száll, magába ölelte a boldog párt. Mintha e létben sosem léteztek volna. Boldog létben élnek, örökké léteznek. A szerelem édes csókja ébreszti minden reggel őket.