Lopva jött az alkony, hogy lassan betakarjon.

Mit még imént a Nap sugara simogatott.

Izzott a táj, s a lüktetõ erekben cikázott a vágy.
Levél rezzent, a sóhaj messze szállt.
Völgyek könnye harmattá vált.
Fû sikoltott, a lány erre jár.
Szétterítette a tájra bánatát.
Sóhajtott levél, s ág.
Óh, mi baj kis virág?
Keresd a hajnal mosolyát, mosolyát, mosolyát …
Suttogták a fák.
Levél rezzen, gally reccsen,
már reszket az ér.
Óh, egy ifjú, ki erre jár.
Tüske tépi, nem érzi,
csak Bánatát.
Óh, mi fáj?
Tán lelked fáj?
Fáj! Fáj! Fáj!
Suttogták a fák.
Óh a szíved lányra vár?
Mosolygott a táj.
Mert rejtette a lányt.
Hol a lány, ki erre jár, menekül elõlem tán?
Szellõ súgja:
Téged vár.
Érintettem dús haját, hozzád hoztam sóhaját.
Éji zene száll, s a Hold sírdogál.
Ezüst haját fürdeti,
nincs ki meg is fésüli.
Harmatcseppje vízre hull,
s a Hold haja kisimul.
Éji lepel szétterül, bogár már nem menekül.
A fiókák alszanak, puha – pihe toll alatt.
Kiderül ki – kire vár,
fiú a lányra rátalál.