Édesen illatozó akácfák lógatták fürtjeiket a hosszú út mentén. A kanyargó
betonszalagon autó száguldott.

Az elfogyhatatlannak tûnõ mese-
szeség egyre hívogatta a fiút – kínálta magát, mint a szerelmes nõ. Bõre
bizsergett a száguldás élvezetétõl.
A fiú pillantása a mellette lévõ ülésre tévedt, hirtelen megborzongott.
Egy gyönyörû lány ült mellette fekete ruhában, s mereven nézett elõre.
Kezében, ijedtében, a váratlan látogatótól elfordult a kormány, s az autó
az út menti árokban landolt. De ekkor rajta kívül már senki nem volt, a
kerekeivel égnek forduló kocsiban…
… Elindult gyalog a dûlõúton, amerre a lába vitte. Bõrét már perzselte
a nap, de csak nem ért lakott területre. A virágok kelyhében méhek
dongtak, az ég kék tengerében bárány felhõk fürödtek. A délibáb egy házikó
ígéretével csalogatta le az ösvényrõl. Úgy tûnt soha sem éri el. Aztán
csengõ leányhang hívta, hallotta a csengõ leányhangot, s ment – ment az
elérhetetlen felé.

– Ments meg! Segíts ki innét! – kiabálta valaki kétségbe esetten, s egyszer
csak a ház elõtt állt. Látja ám, sem ajtaja, sem ablaka. Ujjaival kezdte
elbontani a falat, mert nem talált semmilyen tárgyat, amely a segítségére
lehetett volna. Már kiserkent bíborvörös vére az ujjaiból, amikor sikerült
az elsõ téglát kiemelnie. Most szaggatta – tépte, szórta ezer felé, míg
végre fényvirágok festették be a szobát, s átölelték a közepén álló leány.
Olyan volt, mint aki hirtelen megjelent az autójában. Ruhája olyan lágy
volt mint a szellõ, a földön húzta maga után, s amikor a fiú elé lépett derékig
a testéhez tapadt, a legtökéletesebb szobor mása is lehetett volna.
Hosszú, fekete haja fürtökben lógott a vállára. Ha nem sajgott volna a
keze, azt hitte volna, hogy álmodik. Megfogta a lány könyökét, és kivezette
a madárcsiviteléstõl hangos rétre, aztán ámulva nézte. Még szólni is
elfelejtett. A szépség bódítóan hatott rá. A ház mögött patak csordogált,
ezüstösen csilingelt a napfényben. Partján a fûzfák barka pihét havaztak.
Ruháitól pillanatok alatt megszabadult, s karját nyújtotta a lánynak. A
víz felé vezette. A patak partján ölébe kapta volna, de a lány ijedten ugrott
ki a kezébõl.

– Ne érints meg! – sikoltotta ijedten, majd mintha az a világ legtermészetesebb
dolga lett volna, ruhástól gázolt a vízbe. Mint két boldog halacska
úszkáltak. Lelkük szabadsága tengerré dagasztotta a patakot, s
õk egyre tovább kerültek a parttól. A lány elvesztette a lába alól a talajt,
s fuldoklást színlelve egészen a partig húzatta magát. A fiú kimerülve feküdt
volna a liliomok közé, de a lány nem hagyta. Mintha papírból lett
volna a ruhája, darabokban szedegette le magáról. Csakhamar láthatóvá
vált gyönyörû teste. A fiú ámulva nézte, majd utána lépett. Érezte: – itt a
fû selyembõl van. Láthatatlan kezek simogatták, ágyéka egyre feszesebb
lett. A lány feléje fordult, s egy kendõvel bekötötte a szemét.
– Most már megcsókolhatsz! – súgta.
– Így nem látlak! – tiltakozott a fiú.
– Itt vagyok! – súgta egészen közelrõl a lány.
Szívük versenyt dobogott, szenvedélyük egyre magasabban szárnyalt,
a forróság lassan kezdett elkígyózni testük mélyén, s lassanként tomboló
tûzvésszé vált.
– Gyönyörû vagy! – súgta a lány, s tekintete végigsiklott a vonzó, és
izgató férfitesten.
– Legyen ágyunk a zöld tenger! Lelkünk a vitorlása, evezzünk át hát a
szerelmen.

Kezét a fiú hátára tette, s érezte nedves, és meleg bõrét, ahogy megfeszültük,
és mozogtak az izmok a tenyere alatt. Teste dalolt a gyönyörtõl.
Óh, mennyire kívánja! Óh mennyire akarja! De jaj annak, aki szerelemben
ég! El ég! Érezte, ahogy bõre egyre lágyabb lesz. Minél erõsebben vágyakozott,
annál inkább öregedett. Aztán egyesültek. Testnek, és léleknek
összeolvadása volt ez. A fiú hirtelen megállt. Úgy érezte, hogy a lány öregszik.
A kendõhöz kapott, hogy letépje a fejérõl, de a lány nem engedte.
– Folytasd! – szólt egy rekedt hang. Megdöbbent, látni akarta, amit
érez. De a lány lassú ringásba kezdett, s õ átvette a ritmust. Ekkor mintha
lábdobbanásokat, szoknyák suhogását hallotta volna. Majd tûz pattogása
törte szét a csendet. A fiún végigsöpörtek a feszültség áramlatai, és szorították
mellkasát. Felkavarták lelkét. Aztán ágyékán lüktetõ forróságot
érzett. Megborzongott, majd a lányra zuhant. Elernyedt bõre csillogott a
tûz fényében. Percek teltek, vagy órák? Szemérõl letépte a kendõt, sötétség
borította a tájat mindenütt. Majd táncoló alakok jelentek meg, akik körbefogták
õket. Szoknyák lebbentek hosszú hajfonatok úsztak utánuk. A fellobbant
tûz fényében egy vénséges-vén öregasszonyt pillantott meg maga
alatt. Az ismeretlenek felemelték, és a tûzre hajították az öregasszonyt.

A lángok körbenyalták, s õ táncolt a parázson. A fiú majd eszét veszítette.
– Gyilkosok! Gyilkosok! – üvöltötte.
A lány ekkor kilépett a tûzbõl, szebbnek látta, mint valaha. A táncosok
egyenként a lángok közé vetették magukat, mely nem is e világi volt.
Amely anélkül égett, hogy egy darab fát rádobtak volna. A fiú ekkor jött
rá, hogy boszorkányok között van. A lány hozzá lépett, s hosszan, forrón
megcsókolta. A fiú elájult. Ott ült a kocsiban, a kormányra borulva, amikor
rátaláltak.
– Óvatosan! – szólt a mentõs.
Szirénázva rohantak a kórházig. A mûtõben visszanyerte eszméletét.
Meglátta a lányt fehér köpenyben, ahogy fölé hajolt.
– Boszorkány! Boszorkány!… – suttogta.
A nõvér mosolygott.
– Õ a hetedik, aki a boszorkány szóval ébredt, majd azt állítja anélkül,
hogy megállt volna, egy nõ ült mellé a kocsijába – mondta nevetve az orvos,
miközben nyugtató injekciót szúrt a karjába.