A király a trónon ül, körülötte a szövetségesek,
kik vétkesek.
Együtt néznek a belépõre.

Összenéznek lopva, a király pillantása mosolyt leplez.
Tûzön át – vízen át hozta a híreket.
Szeme nyílként tör a király testõreire.
Hírt nem ad, míg a király egyedül nem marad.
Érzi függöny mögül pillantás ostoba.
Ajtónak füle van.
Nyújtaná, ha bízna,
de az élete szolga.
Király sakkban játszik,
õ csak apródnak látszik.
Hiába látja, s tudja, háta veszélyben.
Nem bízik meg a király népében, kikkel egy levest esznek,
s fürödnek áldozat vérében,
mely hallgat, mégis meghajol,
s adja búnak, bánatnak hírét,
melytõl a király elõrelép,
s elégedett.
Legyõzte e legyõzhetetlent.
Serege támad.
A nap vérbe lázad,
nincs kire sugarát eressze.
Holtak mezeje csendes, ki énekli el a haláldalt.
A király gyõzelemittas.
Gyilkos mámorban gyõzelemre iszik, s örök idõkre.
A halhatatlanság örök létére.
Hej meddig az, míg az igazság egyszer felébred,
s beoson függöny mögé lángolva,
s éget el mi rút, mi szép.
Mit birtokolt, csak enni nem adott népének.
Üres az erdõ, a mezõ,
a panasz temérdek.
Ki hallgat, csak magába súgja,
hol van az égnek hasadéka, hol a segítség jõ.
Ha a király nem adja ki,
adja Ég, áldja földet, embert.
Félelem szõtte világba, fénysugárra várva.
Ébredésre tudásra, bölcsességre,
mire jó, ha nincs ennivaló.
Éhség uralkodó, meggyalázó, elfogadó,
A hittel ennivaló.
Enyhül minden vétek.
Jaj, ha nem érted! Hogyan térsz meg?
A nép a király erõssége.
Király kiirtotta, s elfogyott ereje.
Üres országban király koldus lett.
Hozott idegen országból erõsséget,
kik nem áldották földet, eget.
Mindent letaroltak,
mirõl kezek gondoskodtak.
Az ország áldatlan lett.
A népe gyenge, hiába állt seregbe.
Összefogás odaveszett,
elhagyták földjeiket, õk is idegen országba mentek.
Jobb lett volna halálig küzdened.
Dicsõségre, örök idõkre,
védted helyed mindörökre.
Menekültek áradata nem állítja meg,
Isten ostora csapkodja.
Menekülj hát, nyugtod nem lesz,
elhagytad a szülõfölded.
Király nézi országát,
Mit tett?
Szövetséges mindent leigázott,
népedet, ki nem volt kedves szívednek.
Hol lel békét a te lelked?
Hazádat a virág nem futja, üres földek,
nincs ivadéka, aki gondozza.
Felborult a világ is tõle mindörökre.
Nincsen földnek ura, aki gondozza.
Kaszája nem cseng az aratóseregnek.
A lányok nem nevetnek.
Gyermeket nem ringat ölében elégedetten.
Utód nélkül veszik néped.
Megölted a szerelmet, az örömet.
Szégyenedet a szél viszi, súgja, tombolja,
de ki érti, ha senki nem hallja.
Néped dala nem dicsõit,
eltûnsz, mint sivatagnak melege estére.
Örök éjszakába, örökre.
A fekete madár nyomába.
Ki küldte a királyt a földre?
Mi volt a célja vele?
Ki próbált ki, kit.
Ki viselkedett helyesen?
A nép miért nem védte meg földjét, hazáját?
Gyenge volt a nép, és királya.
Így más királyt nem érdemelt.