Az esõ csendesen sírdogált, még a szél sem zavarta még a szél sem zavarta

meg aláhullását. Csendes várakozásban itták a levelek az aláhulló
örömöt. A föld is szomjazta már a vizet. Nagy lélegzetet vett a kert. Lassan
feloldódott a súly alól. A felhõk tovább gondoskodtak a szomjas tájról,
haladtak lassan. Elõbújt az éjszaka vándora, bevilágította a tájat. A kert
csillogott, csepegett a levelekrõl a víz. Madarak nyújtózkodtak csendben,
alig mozdulva, nehogy a fiókák felébredjenek. A mozdulatlan csendben az
esõ, mely jelen volt, õrizte a kertet. Ebben a csodában, melyet nem zavart
meg zaj, lárma, megjelent egy alak. Fénybe burkolva egy gyönyörû leány.
Hosszú ruhája haja, takarója, csillagsugár szóródott feje körül. Ködfehér
erõ lengte körül. Ruhája beleolvadt. Alig kivetõ a leány alakja. Jelenés
lehet, vagy baj lett valahol, nem vigyázott, és átlépett ide a kertbe, hol
virágok illata áradt a föld párájával keveredve. Állt, s nézte, mi az ami
körbevette. Nem mozdult, hátha nem igaz, amit érez, amit lát. Nem érintett
semmit sem. Állt, és várt, hátha érte jönnek, keresik majd. Idõ nincs,

hogy lehetne léte örök. Fény élteti. Örök ifjú, ahogy teremtették. Önmagát
nem tudja, ki õ? Létezik, s így hát van. A palota egyik ablaka fényt jelez.
KI tudja mi a gondja, miért gyújtotta meg gyertyáját. Nyugtalan álma
volt. Fények hulltak alá, és õ boldog volt. Szomorúság újra ölelte magába,
nehogy álma még valóra válna. Köntösét magára terítve jött elõ, hogy
a kertet szemlélje holdsugarába. Esõ áztatta friss illatát érezze. Szaladt
volna messzire, ki tudja hova, merre, önmaga elõl, magányát ne érezze.
Valahol messze ébredt már a reggel. A hold lassan elillan, enyhe sötétség
jelent meg, de amott már pirkadt a hajnal. A kertben ködfény bugyrában
egy alak áll. Szeme mereven néz, azt hiszi sírdogál, szeme nedves talán.
Nem lát jól, szürkület van. De újra nézi. Ott áll valaki. Mozdulna, ha a lába
lépne. Nem mer, félelem szállt szívébe, lelkébe. Mi az, ki az, ki ott áll? Ha
áll. Vagy csak a ködpára az. Nem az, jól látom talán. Beleolvad a kertbe,
mégis különválik, úgy látszik. Csillag sugara árad fejérõl, ruhája ködbe
olvad. Nézek, de szemem káprázik talán. Szívem hevesen ver. Ó, egy leány,
ki szívemnek hiányzik. De milyen leány! A hajnal derekán. Kertemet
szépíti e jelenség. Mégis, mintha köd volna. Játszik a természet, esõ, pára

szülte, hogy szívemet vigasztalja, vagy fájlalja. Magányomra még több bút
hozzon. Talán virág nõtt az esõbõl. Csillogó homlokán sugarak szóródnak
széjjel. Hát ezt éppen nem értem. Mozdulnék, ha mernék. Talán a Hold
ejtette el, vagy varázslat játszik velem. A térben zene árad, ahogy mozdul
ruhája mintha muzsikálna. A hajnal zenéje ez. Az ébredés, a kikelet zenéje.
Mégis halk, finom, oh, mindjárt elalszom. Álmodom talán az egészet.
Ilyen leány nincsen, kit a ködbe rejtettek. Mégis fény veszi körbe. Ó mágusok,
milyen csodát teremtettetek?! Vagy varázslattal hoztátok le az égbõl?
Ígértétek, hogy a legszebb leány jön hozzám feleségül. Közelebb megyek,
ha merek. Félek, hogy elillan, mire odaérek. Halkan köszöntöm, tán nem
riad meg tõle. A leány érzi, valaki közeleg. Fordul feléje. Megriad, mert
nincs fény, mely körbeveszi. Azt hitte érte jöttek. Ahogy mozdul, más zene
szó ruhájából. A fiú döbbenten áll meg. Nincs hangszer a kezében. Honnan
árad a zene? Vagy tán csak képzelem. Meghajol, üdvözli, szólni nem mer.

A leány nézi, s nem érti milyen világba esett le. Fénye nincsen, mégis árad
belõle a fény. Nem olyan, mint az enyém. Érzést küld felém, érzem, csak
nem értem. A ködfény felizzott a lány körül, és kékre változott. A fiú nézte,
s érinteni nem merte. Milyen csodában van része, nem értette. Szólni nem
mert, hátha baj lesz belõle. Csodálattal nézte. Mintha az idõ megállt volna
örökre. A leányt a ködfény lilára ölelte. Ki ez? Enne a világnak a lénye?
Oly sok szép van itt a kertben. Érzelem változik a fiú szívében, a leány
érzi, és jólesik neki. Mire jó ez az érzés? Ha tudnám, válaszolnék. Áll, s
nem mozdul, az elõbb mozgott még. Most jön a fény, elmúlik a sötétség.
Talán mozdul tõle. A fiú szeme már tisztán látott. Bénultsága oldódott, a
kert madarai ébredeztek. Szárnyukat próbálgatták a madárkák, és üdvözölték
a szép reggelt. A virágok díszítették a kertet, ékeskedve pompáztak
a reggelben. Visszalépett, majd hátrálva bement. Mélye lélegezve próbált
új erõre kapni Újra kiment, s köszönt jó reggelt. A leány nézte, és nem
értette, csak a fiú szavai rezgése szállt a térbe. Kezét nyújtotta feléje, de
vissza is rántotta, mert nem érezte. Erõ árad belõle, keze zsibbad tõle.
Miért hallgat? Csak a színek változnak.

– Jöjj kastélyomba – hívta.
A leány nem mozdult. Várta, hogy érte jönnek. A fiú tehetetlen állapotba
esett.
– A nevem ÁLMÁND, és a tiéd?
A szín, ami körbevette újra változott. Más hang ez, nem az, amit megszokott.
Ruha mozdulása, zengett, áradt zene árja. A ház népe felébredt.
Szaladgáltak, egymást ébresztgették. Lassan közelebb merészkedtek. Csodálták
szépségét, de érinteni nem merték – Csoda történt! – kiáltoztak. A
szolgák ijedten rikácsoltak. Félelem ülte meg szívüket. Ki ez a csodalény?
Mesék varázsa szülte, az idõ idekergette. Hol vannak még ilyen mesék? a
múlt õrzi emlékét, de nem adja akkori jellemét. Elõhozzák a Mágust, mikor
látja meghajol, s testébõl rezgést küld üdvözölve a szép hölgyet.
– Oh, de jó! Beszélget valaki velem! – s villódzik örömben színekben.
Hol vagyok? Hova estem, a korlátot átléptem, mertem vágyni másra, többre.
DE mire, azt magam sem értem. Nem vagyok tudója sem. Érzésem,
mely új volt, üldözött. Kerestem okát. A bölcsek nyugtattak, térjek meg
magamnak, annak, ki vagyok. Önmagamnak mi öröme, ha érzés van, nem
tudom honnan jön, merre megy. Kinek okoz bajt, gondot. Talán értem jönnek.
Vagy érzésem, mely új, abból a világból kiûztek miatta. Mi okozza,
elveszett világ nem szeret ily érzést. A Mágus érezte, vette a rezgést. Oly
sok lenne válaszom.

– Jöjj be a palotába, a ház ura vár.
– Mire jó az ott?
– Nem láttál még házat? Ez a nagy ablakból való.
A leány egy kicsit felemelkedett, s lebegett a Mágus után. Oly sokan
voltak már körülötte kik csodálták. Ámulatba estek tõle ahogy lebegett.
ÁLMÁND izgatottan járkált. Miért nem szólal meg a lány? Ha szellem
lenne, nem lenne ilyen gyönyörû. Ha jelenés lenne, nem lenne ilyen sûrû
fénybe öltözött. Oh, ha tudnám mit érzek! Szívem verdes, jaj, mit érzek?
Vesztemet, örömömet ki mondja meg. Mit hozott az éj, talán boldogságot
szívemnek. A nagy király szenvedett. Igazság fejedelme, mivé lettem? Csak
a bûnös szenved így, ha tetten érik. Oly jó lenne csitulni, békében élni.
A Mágus megjelent, mögötte a lány lebegett.
– Itt van nagy király elõtted, ahogy kérted.
– Beszélt veled?
– Szóra bírtam én azonnal. Honnan jött? Az ég küldte. Égbõl pottyantották
alá.
A fiú egyre zavartabb lett.
– Hogyan szóljak hozzá?
– A szíveddel felség. Mégsem tud beszélni. De felség az érzelmekkel. Ha
benned béke lesz, ha figyelsz, megérted.
Hellyel kínálta, ahogy illik.
– Mire jó az ott? – a Mágus felé rezgett.

– Megmutatom – s leült, kényelmesen elhelyezkedett.
A lány követte, a fiú leült vele szembe. Szinte elvesztek a nagy teremben.
– Rendelnék, ha enne, ha inna.
A Mágusból kitört a nevetés.
– Bocsáss meg királyom! Ahonnan õ jött ott nem esznek, nem isznak.
Táplálja õket a fény. Az örök élet magja árad.
– Miért szól a zene a ruhájából?
– A teste sûrû fény, a ruha védi testét, és az érzelmei olyan tiszták,
hogy a rajta lévõ fényruha megszólal tõle. A zene az érzelme. Majd ha hallod
többször, a kérdésedre a választ felismered mit érez, illetve mit mond
neked.
– Beszélni szeretnék vele! – sóhajtozott a király – A legszebb szavakat
adnám neki. Olyan gyönyörû, mintha álom lenne ez az egész. Szeretném
átölelni, szeretni úgy, ahogy még senki nem szeretett ezen a világon – s
érezte, a lelke gyulladt bele.
A leány riadtan felrebbent, lebegett, izgatottan, mert az érzést érezte,
és hasonlított az övéhez. Szikrázott rajta még a ruha is.
A Mágus felállt, és nyugtatni kezdte.
– Ez a világ tele van ilyen rezgéssel, nem kell tõle oly riadttá válnod.
Itt mindenki csak keresi a boldogságot. Aztán, ha eljõ, nem becsüli, megöli
azt. Jó, hogy nem ismered a féltékenység szörnyét! Még védett vagy, de
ez a világ elpusztít. Igaz, még azt sem tudod, hogy itt halni kell abban a
reményben, hogy eljutnak oda, ahol te létezel. Hiába minden remény, oly
tisztává itt nem lesz senki, hogy terhétõl, melyet bûn ágya vetett szabaduljon.
Itt az erõ az erõseké, és elveszik a gyenge …Felfalja, magáévá teszi.
Az szolgálja urát, s asszonyát, mert gyenge. Nem vette el az erõt a térbõl,
másoktól. Igaz, nem is tudja, oly sötét tudata, nem csiszolja, csak irigység,
gonoszság mocska, fogja. A jóság szépítené arcát, járását. A szépséget
pusztítják, mocskos kezek fogdossák, csorgó nyállal kéjre vágynak. Eddig
tart tudásuk. Ösztön van, mint az állatnak. Ennyi létük. Félnek, és úgy
dolgoznak, hogy titokban les rád. Megtenné, ha merné, erõs életét elvenné.
A szépség, ha okos, jut ranghoz, s vagyonhoz. Fertõ, élõsdi nép. Nincs
ki tanítsa. Így Királyom, ki vágyik igaz, tiszta létre, nincs ki viszonozza
érzését. Lám – lám, megérintette tiszta lelked. Áradj reá. Viszonozd, mit
feléd küldött. Nincs boldogság országban, e világban.
A leány visszahúzódva, lenyugodva figyelte a rezgést, mely felé áradt.
Még nem ismert félelmet, de valami ilyesmi érzés kezdett benne derenge-

ni. Mintha a biztonsága, amit még nem tudott, felborult volna benne. Még
nem volt érzése, de már valami ébred benne. Oly sok hatás érte. Így hogy
minden újra szép legyen magában, kilebegett a kertbe. Mintha csak itt
lenne tiszta a tér. Talán érte jönnek. Talán hiányzik majd a bölcseknek. A
Mágus utána küldte rezgését.
– Ne engedd meg magadnak az érzést, mert elveszel, alázuhansz ebbe
a világba, és nem menekülsz meg soha.
A leány lebegett, s a szikrák még mindig áradtak ruhájából. Döbbenten
vette észre, hogy nedves az arca. Nem tudta, mi az a sírás. Eddig nem volt
rá oka még felismerni sem létezését egy érzésnek. Boldog volt, mert egy
boldog létben létezett.
A király nézte vergõdõ röptét, és érezte saját szíve vergõdését is. Soha
nem érinthetem meg, mert oly érinthetetlen. Önmagába létezõ. Bemocskoltam
volna vágyaimmal. Milyen ez a világ, hogy csak ezt az érzést tudjuk
adni a másiknak? Pedig ez lehet a legaljasabb érzés, amitõl azt érezzük,
hogy milyen jót, szépet adunk a másiknak. Milyen a tisztelet, a boldogságot
megõrizni magunkban, hogyan lehet azt? Hogyan lehet úgy érezni,
hogy ne sértsek. Nem tanultam meg, csak a vágyaimat elérni, és érte tenni.
Ha nem lennének vágyaim, nem riasztanám el magamtól.
– Óh Mágus segíts! – ordította.
Bement, és bezárkózott szobájába. Kereste önmagában a tiszta érzést.
Az érzést, mely van minden nélkül. Mert nincs sehol, nem találom. Ó elveszett
vagyok, teljesen elveszett. S ordított, mint akit kínoznak ott bent
mélyen, s nem szûnik, sõt, egyre erõsödik. Á-á-á-á-á, …. ! – és elvesztette
eszméletét. Meghasadt valami benne. Talán a magon a burok, és most
kezd fényhez jutni, és felismerni önmagát, önmaga létezését. Önmaga önvalóját,
hogy ki õ. A mag, ha fényhez jut, kihajt, és nem tudni még mivé
lesz, mi fogja táplálni.
Kilebegett a leányhoz, s meg tudta érinteni. Fogta a kezét, s így lebegtek
együtt. A leány elõször mosolygott, mióta ideérkezett.
– Nagyon szép vagy! Engedd meg, hogy csodáljalak, amíg létezem.
Oly tiszta volt most a világ. Nem zavarta meg semmi lebegésüket. Boldogság
ez az állapot, ez a röpdösés céltalanul, csak lenni. Nevetni, nevetni,
nevetni. Oly sok volt már a gyötrelem! Most nincs sehol, csak a boldogság
van jelen. Nem kell beszélni, nem kell szó, mégis mindent tudnak a másikról.
– Ó, hogy eddig ezt nem ismertem! A lány szépsége sugárzott, és már

csak egyetlen szín ölelte körbe. Rózsaszínûvé lett a fiú is. Nézte magát, és
csak nevetett, , és csoda történt, a leányból is kiszakadt az elsõ hang.
Ekkor az ajtót verni kezdték. A fiú kezdett magához térni. Vége lett
a csodának. Lassan eszmélt, és próbált eljutni az ajtóig. Eltûnt a fény, és
már csak a szoba homálya vette körül.
A mágus reszketett, érezte, hogy valamilyen erõ beleszól a tervébe.
Látta kettejük boldogságát, és azt érezte belehasad a szíve. Érezte a csapdát,
melyet maga tervelt ki, s végül áldozata lesz
– Ó, nem adom fel ilyen könnyen! Hatalmam alatt tartom ezt a világot
– és szétáradt dühében.
Hívta a fizikai szemmel nem látható szolgáit, és parancsba adta, hogy
nem találkozhatnak a láthatatlan világban.
– Mindent meg kell tennetek, hogy félelmet keltsetek a világotokban,
ha a Király újra próbálkozna. Agyongyötörten nyitott ajtót. Mindjárt
vetkõztetni kezdték. Illatos olajjal kenték testét. Itatgatták, gondoskodtak
róla, minden bajáról, csak egyrõl nem. Azt nem tudhatták. Próbált aludni,
fáradtnak érezte magát.
– Olyan jók vagytok! – mondta a gondoskodó asszonyoknak – Mintha
sok anyám lenne egyszerre.
Az ajtó nyílt, és egy férfi jelentette, hogy a környezõ helyekrõl egyre
csak özönlik a nép, és látni szeretnék a lebegõ lányt.
– Engedd õket, hogy lássák, hátha boldogabb lesz létük, és egy kicsit
boldogabbak lesznek a látványtól.
A lányt nem zavarta a sok ember látványa. Érezte a felé áradó gondolatot,
csodálatot. A Mágus nem ilyet rezgett felé. A Mágus nem érezheti
õket, milyen tiszták most. Állt, és lebegett a kert tiszta terében. A Nap fénye
sem halványította látványát. Érzelmeket érzett, mely ismeretlen volt,
de mégis jó.

A Király kijött a palota elé, és nézte népét. Nézte õ is a csodálatos lányt,
és már nem volt benne vágy, csak a csodálat és a tisztelet. Érezte, hogy
ilyennek kellene lenni. Vágyak nélkülivé. Meg sem engedni magunknak
egyetlen rossz gondolatot. Másokat irigyelni. Ilyen ártatlan tisztának lenni,
és érezte, hogy lelke mélyébõl jön e vágy elõ.
Megjelent a Mágus is. A leánynak abban a pillanatban erõs vörössé vált
a színe. A Király a Mágusra nézett.
– Valami megzavarta, ugye? Téged ragadtat el, neked küld érzéseket.
Nem! Ilyen színû még nem volt. Mintha nem érezne jót, maga felé áradót.
– Küld el népedet, hátha rossz hatással vannak rá. Bámulják.
– A népem nézd, áhítattal nézi. Még az is, aki a legkonokabb makacs
hírében állt.
A leány közel lebegett a nézõkhöz, és akit betegnek érzett, mert nem
volt energia körülötte, fénysugarat küldött feléje. Akit érintett a fény,
megfiatalodni érezte magát, mintha visszajött volna régi ereje. Elõször
félelemhullám futott végig a tömegen, majd megnyugodva állt, és csodálta
tovább. Föléjük emelkedett, és mindenkit, aki beteg, vagy fáradt volt
fénnyel borított be. A mágus ezt látva elmenekült szinte a Király mellõl,
nehogy a leány észrevegye benne a rezgésváltozást. A nép rájött, hogy az
a fény milyen jó, és sokan hazamentek, és elvonszolták a betegeket, hátha
õk is kapnak a fénybõl. Lassan alkonyodott, és elindultak haza.
ÁLMÁND hívta a leányt, hogy menjen be a palotába. Megmutatja szobáját,
melyet birtokba vehet. A leány értette a hívást, csak a választ nem
értette a fiú. Kétségbeesve kereste a Mágust, hogy segítsen neki. A Mágus
megérezte, és ment a Királyhoz.

– Hívjad be! Van neki szoba felajánlva.
Kiment a leányhoz, hívta vacsorázni.
– Ha nem kezdesz el enni kimerülsz. Itt nálunk nincs oly bõség fényben,
mint nálatok.
Tudta, hogyha elkezd enni, besûrûsödik a teste, és egyszerû földi lán�-
nyá változik. Elveszti fénylétét, és ki tudja mikor kerül haza. Megéli a
halált.
– Nem mozdulok, hátha értem jönnek – és állt az alkonyatban, lassan
a fénye erõsebbnek tûnt. Már felfigyelt a körülötte lévõ világra. Nézte a
madarak fészekre szállását. A kert szépségét. A virágok színeit, és egyre
jobban tetszett neki ez a lét. A fákkal már beszélgetett. Oly sok mindent
elmondtak neki az idõjárásról, az idõrõl amikor még járni tudtak.
A Mágus újra hívta, hogy a Király várja. Boldog színek hullámzottak
rajta.

– Jobb lesz neked, ha elkezded a beszédet, mert így nem fogsz tudni
senkivel kapcsolatba lépni.
– Mire jó az, ha hangokat adok ki magamból? Az egy másfajta kommunikáció.
– Itt így létezünk.
Elindult a palotába, de nem szívesen, nem érezte már azt a felhõtlen
rezgést közte és a Mágus közt.
Az asztal terítve volt. A Mágus hellyel kínálta a Királlyal szemben.
– Ha nem kóstolod meg az ételt, amit eléd tesznek, megsérted a királyt.
A leány nem érette az evés mire jó. Új érzést érzett. Nem? és nem! Még
nem vett szájába soha egy falatot sem. A Mágus egyre csak rezegte felé:
egyél – Tudta, hogy ezzel elbukik végre a lány. Megszûnik a fénnyel való
táplálkozása. Nézte az asztalnál ülõket, ahogy esznek. Érinteni sem merte
az ételt. A Mágus haragra gyúlt, és parancsolta, nem kérte, hogy egyen. A
leány riadtan felállt, ekkor a terem ajtaja kivágódott, egy fehéren szikrázó
hosszú ruhában megjelent egy nõ. Hajában is fehéren szikrázó ékszerek
ragyogtak.

– Mit merészelsz! – ordította a Mágusra.
A Mágus felugrott, és már lõtte is a fénysugarakat a nõ felé, az elhárította,
és visszavágott oly erõvel, hogy a Mágus megtántorodott. Az ajtón
még jöttek páran íjjal a kezükben, hogy ha a nõ nem bír vele, fájdalmat
lõnek rá. Ijedten hátrált pár lépést, és eltûnt.
– Bocsánat Király a váratlan látogatásért – hajolt meg elõtte tisztelettel.
A Király ártatlan arccal nézett, nem értette az okot.
– Kegyeltedet rá akarta venni, hogy egyen. Neki ez a vesztét okozná,
és ezt jól tudja. Magának szeretné. Lehozta a magasságból, mert szerelmi
rezgéseket küldött felé, s így kitaszított lett az õ világából, nem térhet
haza. Hiába várja, hogy érte jöjjenek.
A lány riadtan lebegett, látta az erõt, mely mint a játékszer, itt úgy
használják. Nem õrzik meg maguknak. A Mágus még a lány felé rezgéseket
küldött, mely megint egy új érzéssel lepte meg. Nem volt jó. A veszély
még nem ébredt fel benne, de már a rezgése benne volt. Riadtan kilebegett
a kertbe. Mintha le kellene nyugodnia, mert felkavarta a jelenet, amit látott.
– Ki vagy te? – állt fel ámulva a király.
– Õrzõ vagyok, õk a seregem – mutatott a többiekre, akik szintén csillogó
ruhát hordtak, de testhez állót, és mind férfi volt.
– Már nem tudjuk megmenteni a lányt, de vigyázni kell rá. A fény, mely
körbeveszi elfogy, ha rossz hatások érik. Elveszíti azt ami, és aki õ. És a
csodának vége. Ûzd el a Mágusodat az országodból. Elfogy ereje, és belehal
a lány. Tanulnod kellene Királyom, vagy elfogadod szavam. A finom,
érzéki erõt nem ismered. Így nem tudsz beszélgetni vendégeddel. Egyetlen
csoda tudja boldogságban tartani.

– Mi az? – leplezte izgatottságát a Király.
– A csodálat, és benne a szeretet, a tisztelet, hogy nem vársz el tõle semmit,
csak a létezését vigyázod. A néped csodálja és tiszteli. A jelenlététõl
népedben újra éled az öröm, és egymással szemben tisztelettel lesznek,
mert oly csodát és szépséget látni, jobbá teszi népedet. A gonoszság elszégyelli
magát elõtte. Te pedig más érzéseket táplálsz irányába, ami megzavarja
tiszta jelenségét. A Király zavarba jött, és kereste mágusát, de ne
látta, hogy megvédje.
– Oh, ha érteném szavad jelentését! – sóhajtotta a Király. Bizonyosan
más érzéseket árasztottam volna irányába. De így megzavarta a lelkem
nyugalmát szépsége, hogy alig bírtam magammal, és úgy szenvedtem, úgy
fájt a lelkem, és a testem szenvedett.
– Neki is zavart volt rezgésed, és nem tudta igazi szándékodat.
– Az igazi szándékról még nem tudok nyilatkozni, mert nem tudom,
hogy neki mi a jó, és mi a rossz.
– Oh, Királyom vesd alá magadat egy csodálatos átlényegülésnek, és
akkor különbséget tudsz tenni az érzések között.
A király kezdte megérteni a szavak jelentését, de nem tudta, hogy ezt
hogy lehet megtanulni.
– Mit kell tennem?
– El kell hagynod otthonodat. De úgy, hogy itt is legyél, meg nem is.
A meglepett Királyra azonnal fényt árasztott, és a Királyból kilépett
hasonmása.

– Õ majd itt marad helyetted. Te jöjj velünk.
A Király zavartan nézett hasonmására, és tétlenül elindult. Kint körbevették,
és az erõ felemelte, majd eltûntek a térben.
A Mágus ekkor visszalépett a látható világba, és gúnyosan nevetett Királyán.
A Király hasonmása oly erõvel áradt reá hirtelen, hogy megmerevedett,
és eldõlt, mint egy szobor. Úgy is maradt, mert nem volt tudatánál.
Megparancsolta szolgáinak, hogy vigyék a város kapujához, és kötözzék
ki, hogy minden betérõ lássa, hogy a gonoszságnak ez az ára.
A palotában csend lett, a leány kint lebegett a gyönyörû kertben, és
érezte csodálatos éjszaka áradó erõket, melytõl feltöltõdött. Úgy felizzott
körülötte a ködfény, hogy szinte szikrázott. Boldogságban létezett önmagában.
Egyre csak az érzése támadt, hogy jó itt lenni, már nem várta, hogy
érte jönnek, nem érezte az éjszaka hûvösét, csak azt a csodálatos illatot,
melyet a park virágai árasztottak neki. Ennyi elég volt létezéséhez.

Reggel a nép újra ott tolongott a Király udvarában. A leány odalebegett
föléjük, és akiben rossz érzés volt, fényt bocsájtott rá. Aki beteg volt,
többet idõzött felette. Volt aki már többször is részt vett ilyen csodában, és
hosszú betegsége végleg elmúlt. Csodálták, és csendben nézték. A Király
hasonmás is kijött, és üdvözölte a leányt rezgéssel. A lány visszavillogott
örömében, hogy megváltozott a Király? És mi az oka? Õ visszarezgett,
hogy õ csak egy része a Királynak.
– Ó, ez a részed egészen más rezgéssel létezik! Érzed a belõlem áradó
izenetet. Így elmondom neked, hogy hogyan jöttem ide, és a kerted virágai
illatát csodáltam.
Ahogy ezt közvetítette magából csodálatos színeket vetített szét a térbe,
és zengett – bongott ruhája.
Egy napon megjött a Király. Megváltozott járása, mozgása. Arca bölcsebb
lett. Amint a Védõk meglátták az itthoni Királyt, összetolták õket,
és újra egy lett. A szolgái nézték, és csodálták. Mert szava halk volt, maga
a szeretet. A szeme simogatta akire tekintett, és átlátott rajta. Látta mi
lakozik szívében, mert szeme átszõtte erõvel azt. Nem volt titka már senkinek.
Eltûnt az a heves boldogság, helyette béke, nyugalom áradt belõle.
Légnemû lett a teste. Ha akarta lebegett. Úgy tisztelte az életet, mely
értékesebb a drágakõnél. Köszönte a Védõknek, amit tettek érte. Fürdõbe
ment, és a legszebb ruhát, mely oly lenge mint a harmat öltötte magára.
Így ment ki palotája udvarába, és a lányt leste, kereste szemével. Meglátta,
és örömében felemelkedett, és elébe lebegett. Úgy ragyogtak egymásra,
mint két Nap. Csak el ne égjenek, mert halál az ára. Boldogságba csapott
át rezgésük. Lebegtek, repültek, érintették egymás kezét. S egy napon
megtörtént a csoda. Csókot cseréltek, ettõl többet sose tettek. Boldog lett
az ország, mert a Királya õrzi lelkek tisztaságát. Így éltek, amíg a fény
éltette õket, aztán átköltöztek fény országba, és ott még boldogabbak voltak.
Ha jók lesztek, ti is oda költözhettek, és meglátjátok az örök boldogságot.